www.gerlo.hu

vissza / back

gerloblog


kommunizmus-vita

P. Lekov:

Nézzünk szembe a realitásokkal!

- utópista kiáltvány -




"Mire való nékem véres áldozataitoknak sokasága? ezt mondja az Úr; megelégeltem a kosok egészen égõ áldozatait és a hízlalt barmok kövérét, s a tulkok, bárányok és bakok vérében nem gyönyörködöm."
(Ésaiás, 1:11)

"Kommunizmust, de most, rögtön!"
(Zuzu-Vetõ)

I. NÉZZÜNK SZEMBE A REALITÁSOKKAL!

Nézzünk szembe a realitásokkal: korunk realista. Az illúziók elvesztek. A könyveket realista írók írják. A világot reálpolitikusok irányítják. Az Isten halott. A filozófusok már rég a talpukon állnak; lehetõségeket mérlegelnek, s nem gondolnak utópiákra. A szocializmus eljutott az utópiától a létezésig. Ellenségektõl vagyunk körülvéve. Kényszerhelyzetben vagyunk.
 

II. A CÉL, AZ ESZKÖZ ÉS AZ IZMIZMUS

Hála Machiavellinek, már a régi görögök úgy tartották: a cél szentesíti az eszközt. Ahogy az idõ múlik, egyre többen mentik fel Machiavellit, mondván, az õ célja (a modern állam, az erõs hadsereg) fontos cél volt. Némely filológusok egyenesen úgy tudják, a firenzei titkár nem is állított ilyesmit soha. Õ csak azt mondta: "A következmény megbocsátja a tényt" (l'effetto scusa il fatto) - ami egészen más. A machiavellisták okozták a bajt: izmusba zárták egy nagy szellem szárnyaló gondolatait. Úgy vélték - talán nem is alaptalanul -, hogy az õ izmusuk a cél. Machiavelli, a költõ, csupán eszköz volt, mely szentté avathatta azt. Tény, hogy mindig a költõ - a bölcs, a szellem - az áldozat. S az intellektuális holttestébõl sarjadó virágzó izmusok: a következmény, mely megbocsátja - elfelejti - a szellemet. A machiavellizmus ezért minden izmus archetípusa. Az izmusok izmusa: az izmizmus. Annak ellenére (épp' azért) mert már a régi görögök is ismerték. Már a régi görögök elõtt ismerték. Öröktõl fogva ismerték.

Amióta csak célja van az embernek, szent minden puskagolyó, amely beletalál ebbe a célba. A régi görögök még nem ismerték ugyan a puskagolyót, de ez nem számít; ismerték már a dárdát és az íjat. Több hadistenük is volt: Árész, a fegyveres erõk fõparancsnoka, és Athéné, a hadtudomány és haditechnika istennõje. A legfõbb isten, Zeusz lézerfegyverrel sújtotta a Földet, ha haragra gerjedt; a csúnya Héphaisztosz pedig - féltékenységbõl, hogy Athéné szebb nála - földalatti atomrobbantásokkal kísérletezgetett. És sorolhatnánk tovább. A zsidók istene: hadúr volt. De a keresztények istene sem kevésbé mindenható, mint egy generális.

Feljegyzések szerint az elsõ emberpár még nem viselt fegyvert. Káin - a harmadik ember ezen a Földön volt az elsõ gyilkos, egyszersmind az elsõ fegyverforgató. Valószínûleg kõbaltát használt.

A felsorolt fegyverek mind célracionális eszközök voltak. A cél, amely a puskagolyóból szentet csinált, minden más eszközt is szentesített: szablyát és bárdot, karabélyt és géppisztolyt, rendõrsortüzet és plasztikbombát egyaránt.

A cél már a régi görögök szerint is a jó világvolt. Sõt. Már a régi görögök elõtt is a jó világ volt a cél. A jó világ elsõsorban békés világot jelentett.

A rómaiak, ha békét akartak, háborúra készültek. De már a régi görögök is, sõt, már a régi görögök elõtt is háborúra készültek, ha békét akartak. A népek mind, mindig békét akartak. S minél inkább azt akartak, annál inkább a háborúra készültek.

De nem mind ugyanazt a békét akarták. Az egyik vesztfáliai békét akart, a másik másmilyen békét (akart volna). Az egyik trianoni békét akart, a másik másmilyen békét (szeretett volna). A békék sohasem hasonlítottak egymásra úgy, mint a háborúk.

Káin is békét akart. De kénytelen volt megölni Ábelt, máskülönben - esetleg - Ábel ölte volna meg õt. Tudniillik Ábel is békét akart. Jó világot.
 

II. JÓ VILÁG KELL AHHOZ, HOGY JÓ LEGYEN AZ EMBERNEK BENNE

A világ azok a tér-, idõ- és más koordináták, melyek között az énünk elhelyezkedik. A világ: azok a lehetõségek, amelyek között választhatunk. Minden választásunk megvalósító, egyszersmind korlátozó. Megvalósító, mert általa lehetõségek valóságokká válnak, s korlátozó, mert általa a nem választott lehetõségek még távolabb kerülnek a megvalósulástól. Választott lehetõségeink vonala a sorsunk. Akkor jó a sorsunk, ha szabadon választhatjuk meg magunknak, ha szabadok vagyunk. Tény, hogy a dolgok természeténél fogva beleszólhatunk ebbe. De nemcsak rajtunk múlik, hogy milyen a sorsunk, hanem a világon is. Amilyen a világ, olyanok vagyunk mi magunk, amilyen a világ, olyanná válhatunk. Jó világ kell ahhoz, hogy jó legyen az embernek benne.
 
 

IV. HOGYAN TÛNT EL A JÓ VILÁG ESZMÉJE?

Ma is a jó világ a cél. De (nézzünk szembe a realitásokkal!) kényszerhelyzetekben a cél szentesíti az eszközt. Mit jelent ez? Mit állít ez a híres izmista mondás, amely, mint láttuk, nem Machiavellitõl származik? Nem azt állítja, hogy a szent cél érdekében áldozatokat lehet/kell hozni, hanem azt: az eszköz szentté válik a cél dicsfényében. A cél, amelynek dicsfényében az eszköz szentté válik (mondjuk ki nyíltan: a jó világ) maga is szent, hiszen csak szent cél szentesíthet, alantas cél csak aljasíthat. amint egy eszköz szentesül, képessé válik arra, hogy - immár saját emanációja révén - nálánál alantasabb eszközöket szentesítsen. (Ami stratégiailag eszköz, taktikailag cél lesz. Gondoljunk csak a pénzeszközökre.) Ám mihelyst az eszköz céllá válik, az eredeti cél elvont, távoli lesz. A híres izmista mondás nem jelent mást, mint ezt: "az eszköz absztrahálja, látókörön kívülre helyezi a célt".  "A cél szentesíti az eszközt" tétel azt jelenti: "az eszköz elfeledteti a célt". Így tûnt el reálisan létezõ világunkból a jó világ eszméje.
 

V. KORUNK NEM REALISTA

Nézzünk szembe a realitással: korunk nem realista. A ma realizmusa valójában pragmatizmus. Idétlen pragmatizmus: a kor embere, leláncoltan ülve Platón barlangjában, nem ismer ideákat. Számára az eszme, Isten, Isten országa, Utópia, a Kommunizmus, a Szabadság, Egyenlõség és Testvériség szentháromsága puszta szó, név csupán. Quo vadis, Nomine? - legfeljebb ennyit kérdez, értetlenül, a kielégületlen ember keserûen gúnyos mosolyával az arcán, valahányszor olyasmirõl van szó (csak szó!), ami meghaladja látókörét: a belsõ paranccsá vált kategorikus imperatívusz szerinti cselekvésrõl, szomszéd népek testvéri barátságról, olyan világról, amelyben, s olyan sorsról, amelyet érdemes élni. A ma embere
orthodox izmista lévén, elfelejtette az emberhez méltó célokat, s csak egyes tetteinek kényszerrugóit ismeri.

Realizmus az, ha az ember az orránál messzebbre is ellát. Ha számára realitása van annak is, ami nem kézzelfogható. Ha számára a létezésnek fokozatai vannak, s ha valami nem látható, attól még érvényes lehet. Az igazi realizmus az idealizmus. Realista pedig az, akinek a szemében az ideáknak, az ideáloknak realitása van. Ideák és ideálok, eszmék és eszmények: nézzünk szembe ezekkel a realitásokkal is! Különben elvesztünk!
 

VI. TUDUNK-E MÉG AKARNI?

Az igazi eszmény a tökéletes eszméje. Alkossuk meg! Az Isten halott. Élesszük föl! A két világrendszer élesedõ harca közepette se feledkezzünk meg a Kommunizmusról! Mondjuk meg, írjuk le, milyennek szeretnénk!

Ismerjük-e még, egyáltalán, a vágyainkat? Tudunk-e még többet, mint kolbászt kívánni, ha eljõ a tündér, hogy három kívánságunkat teljesítse? Próbáljuk meg! Kíséreljük meg magunk elé idézni Utópiát - azt a helyet, amely sehol sincs ugyan, de akkor is a legjobb hely, ami ember számára elképzelhetõ. Vajon képesek vagyunk-e rá?

Itt nincsen hát és nincsen de! Arra, hogy "az embereket nem lehet megváltoztatni", nem hivatkozhatunk: a tündér az embereket is olyanná formálja, amilyenné akarjuk. Tudunk-e még akarni? Meg kell próbálnunk. Megfutamodnunk a feladat elõl annyit jelenthet, mint feladni azt a lehetõséget, hogy túléljük ezt az izmista korszakot.

VII. AZ UTÓPIÁK IS FÖLDHÖZRAGADTAK

A feladat megvalósíthatatlannak látszik. Hogyan képzeljük el a tökéletest mi, akik tökéletlenek vagyunk? Mi, akiknek képzeletét az itt és a most tartja fogva? Egyetlen eddigi utópia sem volt mentes annak a kornak és helynek a korlátaitól, amikor és ahol kifundálták? A miénk hogy lehetne az?

Az istenek képe valamikor azok okhoz hasonlított, akik maguk fölé képzelték õket. A feketék istenei feketék, a fehérek istenei fehérek, a kövérek istenei kövérek, a soványak istenei soványak voltak. Ez a kor elmúlt. Megszületett az egyetlen isten eszméje: a legtökéletesebb lény fogalma. Ezt már senkinek sem sikerült elképzelnie. Számos bölcselõ gömb formájúnak mondta ezt az istent, minthogy a gömb az a legtökéletesebb valami, amit el tudunk képzelni. Egy gömb, amelynek a közepe mindenütt van, a felülete pedig sehol sincsen. De azt senki sem gondolta egy percig sem, hogy az Isten valóban gömb alakú lenne.
 

VIII. VAN? KELL!!!

Mit lehet a Tökéletesrõl állítani? Legfeljebb azt, hogy van. De még ezt sem. Isten léte bizonyításra szorul. Ám még a legszellemesebb istenbizonyíték sem bizonyít többet ennél: Isten kell, szükségünk van rá. Ha nem lenne, ki kéne találni. Ha hiszünk benne, létezik. Azáltal létezik, hogy hiszünk benne. Különben legfeljebb halott.

Mit lehet Utópiáról állítani? Legföljebb annyit, hogy nincs, vagyis azt, hogy szükségünk van rá. Nincsen, s ezért ki kell találni. Ha hiszünk benne, Utópia eljön. De csak akkor, ha elképzeljük. S nem érhetjük be metaforákkal! Ha a tündér felteszi a kérdést, nem mondhatjuk neki, "egy nagy gömbben szeretnénk élni"!
Akkor bezár minket egy nagy gömbbe, és mi örökké ott raboskodhatunk!
 

IX. ÖRDÖGI KÖR

El kell képzelnünk Utópiát. Elképzelnünk? Ördögi kör! Láttuk, korlátolt a képzelet. Hiába rajzoljuk meg Utópiát, törölve a rajzból itteni és mostani világunk nyilvánvaló korlátait, helyükbe óhatatlanul más - pillanatnyilag kevésbé nyilvánvaló, de éppúgy jelenlévõ - korlátokat rajzolunk. Itt és most élünk. Kibújni a bõrünkbõl nem tudunk. Az utópiák nem megvalósíthatók. Azok az utópiák, melyeket meg lehet valósítani, nem utópiák. Az igazi utópiákat elképzelni sem tudjuk.
 

X. EZREDVÉG (FIN DE MILLENAIRE)

Az utópiák megvalósíthatatlanságának - sõt: lehetetlenségének - tudata az utópia-alkotásról való lemondáshoz vezetett, s az izmizmus világuralmi törekvéseinek útját egyengette.

Világválság van, ezredvégi, apokaliptikus hangulat. A mûvészeket megbabonázta az atombombafelhõ szépsége.

Van-e az utópia eszméjének itt és most realitása?
 

XI. KOMMUNIZMUST, DE MOST RÖGTÖN!

Az utópia eszméjének csak itt és most van realitása. Kommunizmust, de most rögtön! - nem holnaptól kezdve, most, azonnal - úgy kell élnünk, mintha utópiában élnénk. Isten országa itt van bennünk. A Kommunizmus nem akkor jön el, ha a kapitalizmust tönkrebombáztuk, hanem most. Most kell úgy élnünk, ahogy Utópia polgárai élnek. Azé az Utópiáé, amelyrõl egyet biztosan tudunk, mert az izmista világban szerzett negatív tapasztalatainkból levontuk ezt a következtetést: ott nincsen cél, amely emberhez méltatlan eszközöket szentesíthetne. Cselekedjünk - de most, rögtön! - úgy, hogy cselekedetünk például szolgálhasson mások számára. Ha megdobnak kõvel, dobjunk vissza kenyérrel. Egy isten oltárán se áldozzunk embert! Se termést, se állatot!
 

XII. NEVEZZÜK AZ UTÓPIÁT HOLNAPUTÁNNAK, AZ UTÓPISTÁKAT PEDIG POSZTIZMISTÁKNAK

Nevezzük a ma izmista világát mának, az Utópiát holnaputánnak. Milyen lesz ez a holnapután? Az izmista világ hatalmai, amelyek - mint a vám és a csempészet - létüket egymásnak köszönhetik, nem érik meg ezt a jövõt. Ez a jövõ képzelt jövõ, s mivel olyannak van elképzelve, mint ahol nincsen vám és csempészet, csak zene és költészet, könnyen lehet, hogy mindörökre meg is marad képzelõdésnek. Mert bár a tánc és költészet világa eljövetelének feltétele az izmizmus pusztulása, s így az voltaképpen csak a vám és csempészet világának pusztulása után jöhet létre, az egész perspektívának befellegzett, ha az izmizmus hamarabb pusztítja el az egész világot, mintsem hogy a tánc és csók világa kiszoríthatná az egy és oszthatatlan világból az izmizmust. Az alternatíva ez: vagy posztizmizmus, vagy pusztulás. Vagy mindenki posztizmista lesz, vagy mindenki elpusztul, elõbb vagy utóbb, a holnapban. A holnaputánt csak a posztizmizmus éri meg. Mert hiába a harc a két világ között évezredek óta, s hiába tart még tíz-vagy húszezer évig, az öreg izmista civilizáció, a maga fegyvereivel, vámtisztjeivel és csempészeivel: a ma. (Posztizmizmus - ma még csupán követelmény, morális parancs, kiáltványok éltetõ anyaga - egyelõre nincs. Ma még csak posztizmisták vannak.) A holnap a két világ harca lesz. E harc során bármikor megtörténhet, hogy a szolgák és szolgálatok világa gondoskodik az egy és oszthatatlan világ pusztulásáról. Akkor Utópia nem jön el. De ha mégsem lesz pusztulás - amit el kell hinnünk, máskülönben puszta logikai lehetõség marad -, akkor lassanként a határokat eltörlik, a börtönöket lebontják, s mi belépünk a holnaputánba. Errõl a holnaputánról van szó, amikor feltesszük a kérdést: milyen lesz Utópia világa?

A szabadság birodalma lesz, s ma még messze járunk attól, hogy felfogjuk, mit jelent ez. A holnapután természetesen feltételezi azt, hogy nincsen vám és csempészet, nincs hadsereg és nincs rendõrség, fõképpen pedig, hogy nincs ellenség, de nem határozható meg ezzel.

Az ember akkor már nem azt mondja "szükségem van...", hanem ezt: "szeretnék...". Létfenntartás és fajfenntartás (mindaz, ami a legtágabb értelemben ide tartozik): kedvtelés. Az élet célja maga az élet.

A két világ harcának kimenetele (vagy kihal az egyik, vagy elpusztul mindkettõ) még évezredekig nyitott kérdés.

Mindkét világ csak a saját eszközeivel harcolhat. Szókratész nem szökhetett meg Kritónnal, mert akkor a bírák világába kellett volna lépnie. A katonák diktatúráját sohasem válthatja fel a mûvészek diktatúrája. Mert az biztos, hogy a holnapután a mûvészek birodalma lesz; a szabad és alkotó, az életet élvezõ és másokat is élvezni hagyó démiurgoszoké, akik gondot fordítanak arra, hogy fejlesszék magukban az ember alapvetõen naív, isteni természetét.
 

XIII. SOK AMERIKAI SZÁLODÁBAN NINCSEN TIZENHARMADIK EMELET. DE JÓ TUDNI, HOGY A TIZENNEGYEDIG IS KIGYULLADHAT, ÉS ONNAN IS LE LEHET ZUHANNI

Az Utópia - utópia. Az emberek nem változnak. Az embereket nem lehet megváltoztatni. De az embereket nem lehet megváltoztatni! De hát az embereket nem lehet megváltoztatni! De hát ha a fene fenét eszik is, az embereket akkor sem lehet megváltoztatni! Az emberek nem változnak! Az Utópia - utópia
 

XIV. A POSZTIZMISTÁK 13 + 1 PONTJA

  1.  A posztizmista ember nem izmista. 
  2.  A posztizmista ember utópista. 
  3. A posztizmista embernek van bõrszíne, származása, anyanyelve, nemzetisége, (hit)vallása, világnézete, és sok egyebe, s minderre tekintettel van. 
  4. A posztizmista ember szereti szüleit, tanítóit, gyerekeit és tanítványait, barátait, felebarátait és önmagát. 
  5. A posztizmista embernek van humorérzéke és önkritikája, következésképpen javítható. 
  6. A posztizmista ember javíthatatlan álmodozó. 
  7. A posztizmista ember naív. 
  8. A posztizmista ember élvezi az életet; vagy mert tudja, hogy csak egyszer él, vagy mert ha hisz is a halál utáni életben, hisz a halál elõtti életben is. 
  9. A posztizmista ember türelmes. Türelmes, azaz toleráns, s türelmes, mert nem esik pánikba, ha Utópia eljövetele késik. 
  10. A posztizmista embernek nemcsak rövid hatótávolságú céljai vannak, s vallja, hogy bármilyen nemesek is a céljai, nem vezethet hozzájuk emberhez méltatlan út. 
  11. A világ posztizmistái nem egyesülnek, mert százan százfélét akarnak, s megõrzik sajátos arcukat. De azért sem egyesülnek, mert mindöröktõl fogva egyet akarnak, ezért nem is kell egyesülniük. 
  12. A posztizmista ember olyan erkölcsi alapelvek szerint cselekszik, amilyeneket Jézus és Kant tanítottak, még akkor is, ha nincs ennek tudatában. Ha nem így cselekszik, törekszik arra, hogy így cselekedjék. 
  13. A posztizmista ember úgy él, hogy méltó polgára lehessen Utópiának, ha egy napon csoda történik. 
  14. 13 + 1 A posztizmista ember Te vagy. 


  15. jegyzetek

    1. A kiáltvány eredetileg egy Jó világ című antológiában jelent meg 1984-ben Budapesten.) 

    (c)  P. Lekov

    vissza / back