gerlo.hu

vissza / back

gerloblog

Boldog Ăşj Ă©vezredet!

P. Lekov

1989 december

Kétezerben, a hátunkra apró propellereket erősítünk majd, s mint a szitakötők, repkedünk dolgunk után. Délben egy százemeletes felhőkarcoló tetejének hársai alatt fogyasztjuk el algaebédünket kínai barátunkkal, akivel eszperantó nyelven hányjuk-vetjük meg az egyesült világállam legégetőbb feladatait. Ebéd után robotpincér szedi le az asztalt, miniatűr helikopterünket a hátunkra segíti, s mi máris - huss! - repülhetünk tovább. Szabadok vagyunk, akár a madarak.

Kétezerben, délután, könnyűbúvár-ruhát öltünk, s a szivárványszín korallok között szeretteinkkel víz alatti sétát teszünk. Boldogan élünk, mint halak a vízben.

Kétezret, még húsz éve is, valahogy így képzeltük el; akkor még bátor jósok és büszke jövőépítők terepe volt a világ. Ma a világ szerényen visszahúzódú adósokból áll, akik kétezerre legalább valamennyicskét szeretnének törleszteni tartozásaikból; ma a világ azoké, akik így okoskodnak: kétezerben eladom a Trabantomat, amire tegnap fizettem be, az árából veszek magamnak egy pár cipőt és egy autóbuszbérletet.

Ez az évszám: "2000", csodával határos mivoltát az elmúlt évtizedekben, úgy tűnik, végleg elveszítette. A technika fejlődésének szédítő tempója nem lassult ugyan, a szédületet azonban halvánnyá szelídítette a megszokás. Annak, aki most kíván amellett érvelni, hogy a mostani ezredforduló a világtörténelem eddigi legnagyobb korszakhatára, álláspontját más, új érvekkel kell alátámasztania; marslakók elleni csillagháborúk vagy lombikelefánt-populációk kitenyésztése kétezerben már nem számítanak érvnek.

Különben sem kétezerben lesz az ezredforduló. Az új évezred már 1989. november 10-e óta tart; azóta, hogy megszűnt utópia lenni a gondolat: a berlini fal a világ leghosszabb bárpultjává alakul át, ahol a csapos a Bandenburgi Kaputól a Checkpoint Charlie-ig löki a viszkispoharat. (A huszadik század sem a századfordulókor kezdődött,hanem csak akkor, amikor Európa pacifistái úgy döntöttek: ha már "háború az háború", legyen is háború.)

A berlini falat nem bontják le; az építmény, amelynek most már a keleti oldalát is pingálják, sok-sok kapuval és átjáróval ugyan, de megmarad. A két fal között, ahol nemrégen még géppisztolyos farkaskutyák járőröztek, mulatónegyed lesz, kulturális intézmények, esetleg erdősávok, mezõgazdasági művelés. Így is van rendjén. Kínában sem bontották le a Nagy Falat, amikor elmúlt a hun veszély.

Az ezredforduló - 1989. november 10-e - Brezsnyev halálának a hetedik évfordulója is volt. Tudjuk: az emberi szervezetben hét év alatt cserélõdnek újra a sejtek. Csak az agysejtek nem; az ő feladatuk az emlékezés és a tervezés. Az ezredforduló idején aktív nemzedékek feladata nem merül ki az emlékezésben; történelmi hivatásuk a következő évezred megtervezése és megkezdése lesz. Máris benne vagyunk az új ezeréves tervidőszakban (tiszicsiletkában).

Hol vannak az ezeréves tervek, kortársak?!

Milyen lesz a következő évezred? Ezt kell megtervezni/megjósolni tudni, ám anélkül, hogy - amolyan huszadik századi módon - elképzelésünket, mint úgynevezett történelmi szükségszerűséget, másokra próbálnánk erőszakolni.

Ezt egyébként sem tudnánk megtenni. Oly korban élünk, itt, e Földön, mikor az ember tovább már nem aljasulhat - a huszadik századot nem lehet überolni -, amikor az ujját boldog-boldogtalan akarva-akaratlanul a Történelem ütőerén tartja - mégsem tudja, mit hoz a holnap.

Pedig elvileg nem nehéz kitalálni. A holnap anyaga adva van: a technika, a kommunikáció, a pénz és a gondolatok csupán integrálják az elmúlt két - sőt több - évezred eredményeit.

Az emberiség az integráció felé halad; egyre gyorsuló ütemben szövődnek át meg át, termékenyítik egymást, integrálódnak a dolgok, az emberek, a rendszerek, az eszmék, az istenek. Természetes hát, hogy lesznek még itt, ezen a Földön, olyan integrációk is, amelyeket ma még a legmerészebb fantáziával megáldott földlakók sem tudnak megjósolni, mivelhogy elképzelni sem tudják őket. Én sem.
 

Bizony, tĂ©ny: vannak határok. Igaz, immár nem Berlinben, hanem ott, ahol tudásunk vĂ©get Ă©r. A fizikusoktĂłl, Ă­gy Stephen Hawkingnak az ezredfordulĂł elĹ‘tt egy Ă©vvel - 1988-ban - megjelent, Az idĹ‘ rövid törtĂ©nete cĂ­mű könyvĂ©bĹ‘l tudjuk pĂ©ldául, hogy ez a világ - bumm! - vĂ©gtelenĂĽl sűrű Ă©s vĂ©gtelenĂĽl kicsiny pontbĂłl robbant elĹ‘,a nullárĂłl indult, s vĂ©gtelenĂĽl kicsiny pontokba, fekete lyukakba tĂ©r majd meg, a nullához Ă©rkezik megint. Ne mondjuk mindjárt: semmivĂ© lesz? Hiszen, hogy mi "volt" a "Nagy Bumm" "elĹ‘tt", s mi "lesz" a "fekete lyukak" "után", arrĂłl az emberi fizika nem tud, nem is tudhat semmit, azokra az "idĹ‘kre" már nem vonatkoznak ennek a világnak - az ember által staccatĂłban ugyan, de egyre összhangzĂłbban magyarázott  - törvĂ©nyei. 

Hawking és Kant, fizika és metafizika egyaránt annak belátásához jutottak, hogy önmagunkat, az univerzumot, plusz mindazt ami még lehétséges, van és kell - a Mindenséget - csak hit, vallás, unió révén élhetjük át. A harmadik évezred a vallások szerepének megerősödését hozza: az ember élete, amelyről a huszadik század megfigyelői azt állapították meg: "kiüresedett", ismét megtelik. Az Isten nekrológját megfogalmazó Nietzsche halálának évében - 1900-ban - született pszichoanalízis helyébe a pszichoszintézis lép; a törzsi szemüvegét levetett, globálissá vált gondolkodású ember új típusú vallásosságában rátalál (elveszett? sohasem volt?) önmagára.

Nem az-e a vallás, amit a - hívő - ember mindig, minden körülmények között vall? Ami a számára szent? Százmilliók által átélt világvallások és egyes emberek vallomásai, religiók és confessiók csak méreteikben különböznek, egyenrangúan hatják át egymást.

A politikában végsõ győzelmet arat a szekularizáció, egyszersmind azonban a szakralizáció is. Elválik egymástól a pragmatika-politika (amelyben gyakorlatias kérdésekről van szó, s ahol kollektivisták és individualisták, a különféle nacionalisták és vallási fundamentalisták képviselői mind - kéz a kézben, pénz a pénzben, chip a chipben, nyelv a nyelvben - együtt haladnak) és a valláspolitika, amelyben a kollektivisták és az individualisták, a különféle nacionalisták és vallási fundamentalisták negyvennyolcaikból, szentírásaikból, dogmáikból, rítusaikból mit sem engednek.

(Az igazi ellentétek ma sem nemzetiek, hanem vallásiak. Karabahban nem azerik és örmények, hanem fundamentalista muszlimok és keresztények harcolnak egymással, Észak-Írországban katolikusok és protestánsok, a Pandzsábban szikhek és hinduk; de még ott is vallásiak az ellentétek, ahol nemzeti köntösben (kacabajkában, száriban, tógában, csadorban, uniformisban) jelentkeznek: mi másból is eredhet ellentétük, minthogy az egyik ilyen, a másik olyan nemzethez tartozónak vallja magát magát?)
 

Ma még az egész világon dúl a vallásháború. Ne csodálkozzunk rajta: csak most ért véget a huszadik század, az az évszázad, amely az abszurdumig tudta vinni az előző évezredek exkluzionizmusát, a "Minekünk van igazunk, ti vagytok a hülyék!" törzsi szemléletét. A tömbönkívüliségébe belerokkant Jugoszláviában megjelenõ Magyar Szó - még a múlt évezredben - a címoldalára írta: "Tömbszem tömböt lát". A tömb nem más, mint hemiszférává duzzadt törzsszövetség; s valljuk meg, nem volt-e törzsszövetség már az ó- és az újszövetség is?

A mózesi szövetség törzsi lényegű volt: "mi vagyunk a zsidók, ti a nem zsidók". Az újszövetség törzsi szemlélete: "mi vagyunk a keresztények, ti a pogányok". A muszlimoké: "mi vagyunk az igazhitű muszlimok, ti pedig a hitetlen gyaurok". A görög, a római vagy a kínai mind barbárnak mondta a másként élőt.

Fussuk csak át a világtörténelem lapjait: "mi" és "ők" viadala az egész. A törzsi korszak azonban véget ért: a glóbusz bezárult. Világrendszerek jöttek létre, hogy elopusztítsák egymást; aztán, amikor már eleget pusztítottak, falat húztak maguk közé.

Az ezredforduló pillanatában a glóbusz ismét megnyílt. A békés egymás mellett élés eszméje, mint a szappanbuborék, szétpukkadt. A pragmatika-politikusok egymásra találnak. Négyütemû Trabantok és Toyoták, rokkák és rágógumik, színházak és világlapok, kommunizmusok és individualizmusok, népek, pénzek, nyelvek nem egymás mellett, hanem egymással együtt élnek.

Az új évezred az igazi kihívást a valláspolitikáknak hozza. Az extenzív fejlődésből most már nekik is az intenzív fejlődés időszakába kell lépniük. Ahogyan nincsenek már szabadon kigarázdálkodható őerdők, elefántcsordák és bálnarajok, ugyanúgy nincsenek már szabadon megtéríthető lelkek sem. Nincs többé pogány. A harmadik évezred a krédóikhoz, dogmáikhoz, hagyományaikhoz imával-tömjénnel ragaszkodó vallások békés egymáson keresztül élését hozza.

Rajtam például békésen keresztül él pár vallás. Személy szerint pravoszláv keresztény vagyok; pravoszláv, azaz igazhitű, és keresztény abban az értelemben, hogy a keresztje, amelyen másokért is, akár az egész emberiségért szenvednie kell, nemcsak Jézusnak, minden embernek megvan. Vallom, hogy az igazság egyetemes (katholikosz), s az igazságtalansággal szemben tiltakozó (protestáns) álláspontot foglalok el. Igyekszem feltétlen odaadással (iszlám) szolgálni, hogy felébredt (buddha) lehessek. Kommunista vagyok, mert vallom: ki-ki képességei és kedve szerint cselekedjék, és szükségletei és vágyai szerint részesüljön. Én a most elkezdődött évezredre azt jósolom-tervezem, hogy felépül majd - nos, nem az új vallás temploma, hanem az UR háza, a United Religions, az Egyesült Vallások székháza, minden vallás közös temploma, az interszakrális rítusok színtere. A költők vallásosak lesznek, akik más vallások isteneihez is írnak majd himnuszokat. A harmadik évezredben - hiszem, jósolom, tervezem - kikiáltják majd az emberiséget.

Boldog Ăşj Ă©vezredet!

P. Lekov

(megjelent:  2000, Mcmxc Január)

vissza / back

vissza / back

also by P. Lekov:

MerĂ©nylet - 20. századi rĂ©mdráma  - 1. rĂ©sz
MerĂ©nylet - 20. századi rĂ©mdráma  - 2. rĂ©sz
(EKA-val közösen, 1982 november-1983 április)

Nézzünk szembe a realitásokkal! - Utópista kiáltvány
(1984)

top / a lap tetejere