Kommunizmus és őskereszténység - Itt, a Földön is
Szekták
és dogmák, hierarchia és
szemináriumok: a
kommunizmus és a kereszténység közötti párhuzamok sora nem ér itt
véget. Egy
on-line kiállítás most azt firtatja, miként próbálta a kommunista
történetírás
Jézust és a korai kereszténységet a kommunizmus előfutáraként
megjeleníteni.
„Az
őskereszténység történetének figyelemre
méltó érintkező
pontjai vannak a modern munkásmozgalommal. Akárcsak az utóbbi,
eredetileg a
kereszténység is az elnyomottak mozgalma volt: először a rabszolgák és
a
felszabadított rabszolgák, a szegények és a jognélküliek, a Róma által
leigázott vagy szétszórt népek vallása volt. Mindkettő, a kereszténység
éppúgy,
mint a munkásszocializmus, a szolgaságtól és a nyomortól való közelgő
megváltást hirdeti” - írta az újkori kommunizmus elméletének egyik
kidolgozója,
Friedrich Engels, hozzátéve, hogy a kereszténység egy halál utáni
túlvilági
életben, a mennyországban keresi ezt a megváltást, a szocializmus pedig
ezen a
világon, a társadalom átalakításában.
Ugyanekkor
Engels egy (fél)váteszi
jóslatot is megfogalmazott: „Mindkettő üldözésnek és uszításnak van
kitéve, de
minden üldözés ellenére, sőt az üldözéstől valósággal serkentve
mindkettő
győzelmesen, feltarthatatlanul nyomul előre.”
Engels
1894 nyarán vetette papírra az
idézett sorokat, három
évvel XIII. Leó pápa Rerum novarum (Az új dolgokról) kezdetű
enciklikájának közrebocsátása
után, amelyet egyébként ma a születő keresztényszocialista mozgalom
zászlóbontásának tekintenek. A körlevél - amelynek századik
évfordulóján,
1991-ben Centesimus annus címmel II. János Pál pápa önálló enciklikát
adott ki
- a gazdasági helyzet elemzésekor - a kommunizmust mint rablást
egyidejűleg
keményen elítélve s a magántulajdon szentségét meg sem kérdőjelezve -
maga is a
bérmunka és a tőke kibékíthetetlen ellentétéről, forradalmi helyzetről
beszélt.
Engels Az őskereszténység történetéhez című tanulmányában viszont azt
állítja:
„keletkezése után háromszáz évvel a kereszténység a római
világbirodalom
elismert államvallása lett, a szocializmus pedig alig hatvan év alatt
olyan
hadállásokat foglalt el, amelyek győzelmét teljesen bizonyossá teszik”.
E
hadállások az 1917-es forradalom után hét évtizedig a világ egyharmadát
lefedték, ám mára jelentősen beszűkültek.
A
történtek tanulságait elemző írások száma
közben egyre
csak nő. A kommunizmusból - írja például Francois Furet francia
történész most Magyarországon
is megjelent, Egy illúzió múltja - Esszé a huszadik század kommunista
ideológiájáról című, 850 oldalas könyvében - a bukása után egyfajta
tabula rasa
maradt, azaz gyakorlatilag az általa hagyott űr, és más semmi. A könyv
címe az
ateista Sigmund Freud Egy illúzió jövője című, a vallásról szóló
művének címére
rímel. Freud e művében a vallást kollektív neurózisnak s ilyenként
nagyon is
létezőnek tekintette, míg Furet könyve a kommunizmust kollektív, de
immár
tökéletesen élettelen valaminek.
A
Közép-európai Egyetem kebelén belül működő
Nyílt
Társadalom Archívum on-line, vagyis az interneten
megtekinthető
kiállítása
iskolai történelemkönyvek, képzőművészeti albumok, propagandakiadványok
segítségével igyekszik felidézni például azt, miként vont a marxista
történetírás párhuzamot a korai keresztényüldözések áldozatai és az
illegalitásba kényszerített kommunisták között. A Rév István és Mink
András
történészek által szerkesztett A kommunizmus 2000 éve című kiállítás
koncepciója szerint „a kommunizmus, még ha érintőlegesen is, de
szükségét
érezte, hogy a maga számára értelmezze az őskereszténység történetét”.
Így lett
volna az üldözött és katakombákba kényszerített őskeresztény egyházból
az
illegális kommunista mozgalom egyfajta előképe.
Az elektronikus
tárlaton Engels után a másik
leggyakrabban
idézett szerző - a Vlagyimir Iljics Lenin által a proletárforradalom
renegátjának kikiáltott - Karl Kautsky, aki A szocializmus előfutárai
című
könyvében az őskeresztények khiliasztikus, vagyis Krisztus ezeréves
birodalmának eljövetelére vonatkozó elképzeléseit emeli ki. E
jövendölések
szerint Krisztus ezeréves birodalma - akárcsak, a kommunisták szerint,
a
proletárforradalom - egy nemzedéken belül bekövetkezik. Az
őskeresztények is
többnyire a teljes kommunizmus bevezetésére törekedtek. „A kommunista
törekvések alapja vallásos maradt - értelmez Kautsky -, ennek ellenére
elkerülhetetlenül összeütközésbe került az uralkodó egyházzal, a
gazdagok
leggazdagabbjával, amely már régóta ördögi tévtannak minősítette az
általános
kommunizmus követelését, és igyekezett elferdíteni és elködösíteni az
őskeresztény írások kommunista tartalmát.”
Egy, a
kiállítás megrendezéséhez a
Közép-európai Egyetemen
készült háttértanulmány szerint az 1948 utáni magyarországi tankönyvek
a korai
kereszténység és a keresztényüldözések ábrázolását, illetve
magyarázatát szinte
kizárólag a Római Birodalom bukásának keretei között tárgyalják, a
hanyatlást
és a bukást az „elnyomott rétegek elégedetlenségével” magyarázván,
igazi
forradalmi erőként nem a kereszténységet, hanem a rabszolgaságot
állítva be. A
tanulmány arra is rámutat, hogy mindenkor hangsúlyos elemként jelenik
meg az
„elvagyonosodás”, a vagyonközösség helyett az egyéni, illetve családi
gyarapodás (amiből majd a szociológus Max Weber szerint a
protestantizmus
származik). A tanulmány készítői úgy vélik: miután az egyház Konstantin
császár
idején (a 4. század elején) megbékélt az államhatalommal, az igazi, az
őskeresztény kommunizmust csupán az eretnekségek és a szerzetesség
keretei
között lehetett fenntartani. A marxista történetírás törekvése Engels
és
Kautsky óta bevallottan is az volt, hogy a kommunisztikus
őskereszténységgel
mint előtörténetével legitimálja önmagát, amitől függetlenül persze, a
materializmus nevében változatlan hevességgel folytatta a maga
ideológiai
harcát az idealizmus, a nép ópiuma, vagyis mindenféle vallás ellen.
A
kommunizmusnak az őskereszténységhez való
viszonya
ugyanakkor mindvégig kettős maradt - legalábbis ezt sugallják az
on-line
tárlatra kiválasztott dokumentumok. A marxista ideológia egyrészt
mindig
igyekezett ébren tartani a már Engels által kitüntetett figyelemben
részesített
cseh táboriták és más vallási „köntösben”, „álarcban”, illetve
„burokban”
jelentkező kommunisztikus eretnekmozgalmak eszméit. Másfelől viszont a
kommunisták - a történelmi kataklizmákat immár történeti távlatból
elemzők
vélekedése szerint -, hatalomra jutván, maguk is hasonló helyzetbe
kerültek,
mint az egyház a kereszténységbe személy szerint megtérő, az új
világvallást a
birodalomban 313-ban egyenjogúsító Nagy Konstantin uralkodásakor. Ettől
fogva
az egyház immár nemcsak a rabszolgákban, a lázadókban, hanem a hatalom
megtartóiban is saját pilléreit kívánta látni. A kommunista pártok - a
moszkvai
központ irányításának szellemében - hol büszkén visszautaltak a
Krisztus
második eljövetelét és ezeréves birodalmának beköszöntét hirdető
„ezeréves”
(khiliasztikus) elődökre, hol ellenkezőleg: saját eretnekeikkel
szembeni
eredeti ortodoxiájukat hangsúlyozták.
A
khiliasztikus mozgalmakkal a marxisták
egyébként éppen azért vállaltak sorsközösséget, mivel azok - a
kereszténység
túlvilági üdvözülést ígérő főáramával szemben - az idők közeledtét,
vagyis az
evilági megváltást helyezték kilátásba.
A „külső”
bírálók egyike, Bangha Béla, az
1932-es kiadású
Katolikus lexikonban szintén rámutat: a kereszténység istengyermekségen
álló
lelki szabadságot s egyenlőséget hirdetett, a Hegyi beszéd a kiáltó
ellentéteknek és az osztályharcnak az elcsitítását eredményezte. A
lexikonszerző még azt is hozzáteszi: az egyházatyák írásaiban nyoma
sincsen
társadalmi reformterveknek vagy forradalmi utópiáknak. Mások persze,
például a
tekintélyes szovjet történész, Nyikolaj Maskin Az ókori Róma
történetében,
amelyből húsz évvel ezelőtt a magyar történelem szakosok is tanultak,
még az
olyan vallási - bár természetesen társadalmi hátterű - összekülönbözés
mögött
is, mint amilyen például Bizáncban alakult ki a képtisztelők és a
képrombolók
között, pusztán „osztályharcot” igyekezett kimutatni. Maskin szerint „a
néptömegek
a képek és ereklyék tisztelete elleni fellépésükkel a hivatalos egyház
és az
állam elnyomása, az egyházi hierarchia ellen küzdöttek”.
A
kommunizmus 2000 éve című kiállításnak - a
rendezők
szándéka szerint - nemcsak az adhat aktualitást, hogy ezen értelmezés
szerint a
kommunizmusnak is megvan a saját ezredfordulója, de az is, hogy
kereszténységtől és kommunizmustól függetlenül, valójában minden
politikai
rendszerben meglevő közös momentumra figyelmeztet: arra, hogy a
mozgalmi idők
kommunisztikus korszaka után rendre megmerevedés és hatalmi politizálás
következik.
GERLÓCZY FERENC
(HVG, 2000. április 29.)
