Kommunizmushelyettesítők - A halkuló kiáltvány
„Kísértet járja be Európát – a kommunizmus
kísértete” –
kezdte a világszerte sokáig röpiratbestsellernek számító
gondolatkísérletét a
népszerűségéből azóta sokat veszített szerzőpáros, Marx Károly és
Engels
Frigyes. Az 1848. február 15-én Londonban megjelent Kommunista
kiáltvány 150.
születésnapján joggal merül fel a kérdés: vajon kísért-e még e két
férfiú
szelleme, s ha igen, vajon azok révén-e, akik magukat az ő szellemi
örököseinek
tekintik, avagy mostanság inkább olyanok részéről, akik nem sokkal
ezelőtt még
a kommunizmus, sőt általában a baloldal legádázabb ellenségeinek
számítottak,
ám most mégis inkább ők látszanak képviselni a kommunista értékeket és
szempontokat?
A glasznoszty, a peresztrojka, majd a
berlini fal leomlása,
a „létező szocializmus” fokozatos „nemlétezővé” válása, vagyis a
kommunista
pártok hatalmuktól való megfosztása, illetve a magukat továbbra is
kommunistának nevező mozgalmak eljelentéktelenedése nyomán úgy tűnik, a
kommunizmus szelleme helyett manapság mintha inkább a liberalizmusé
járja be
Európát. Nem véletlen, hogy éppen a kommunista világrendszer bukásával
egy
időben, 1989-ben állt elő Francis Fukuyama japán származású amerikai
politológus és filozófus azzal a nézetével, amely szerint a liberális
demokrácia – Karl Popper osztrák-angol filozófus kifejezésével: a
„nyílt
társadalom” – végső győzelmet aratott a történelemben, s így
„fejlettebb”
korszak ezután már nem következhet (HVG, 1994. április 29.).
Csaknem egy évtized múltán azonban úgy
tűnik, mintha a
liberálisok immár nem éreznék olyan égetőnek a módszeres elhatárolódást a –
legfejlettebb társadalmi formának továbbra is önmagát tekintő –
kommunizmustól.
Ahogy Demszky Gábor szabad demokrata politikus nemrégiben egy
interjúban
fogalmazott: „Csökken az antikommunizmus történelmi szerepe.” Vagyis a
kommunizmus nem mumus többé. Annak ellenére sem az, hogy Marx és Engels
150
éves kiáltványuk végén voltaképpen még nyílt erőszakra buzdítottak:
„...a
kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan hirdetik,
hogy
céljaikat csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével
érhetik
el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól!”
Igaz,
mondtak mást is: „A kommunisták addig nem számíthatnak a döntő harcra
önmaguk
és a burzsoázia között, amíg a burzsoázia nem uralkodik. A kommunisták
érdeke
segíteni abban, hogy a burzsoák a lehető leghamarabb uralomra jussanak,
hogy
azután a lehető leghamarabb megdönthessék őket.”
Most, hogy a burzsoázia uralmát semmiféle
megdöntés veszélye
nem látszik fenyegetni, egyre többen hajlandóak úgy gondolkodni, hogy a
kommunizmus – ha totális hatalmával és központilag tervezett
gazdaságával mint
„izmus” gazdaság- és társadalomszervezési zsákutcának bizonyult is –
elvi
követeléseinek jó része jogos. Az esélytelenebbek képviseletét például
valakinek a kommunista propaganda hiányában is hirdetni kell, a
klasszikus,
úgynevezett „manchesteri” vadkapitalizmus kíméletlen farkastörvényeit
pedig a
szociálisan hátrányos helyzetűek pozitív diszkriminációjával kell
ellensúlyozni. Hogy végül kik vállalkoznak erre? Meglepő módon egyre
inkább a
kommunisták egykori fő ellenségei, például vezető nagytőkések, vagy
maga a
Vatikán, melyek a politikai baloldalon újabban szinte vetélytárs nélkül
maradt
szociáldemokrata pártoknál (lásd keretes írásunkat), illetve
szakszervezeteknél
is élesebben bírálják a – kapitalizmust.
Egy évvel ezelőtt például Soros György, a
milliárdos
tőzsdespekuláns állította, nagy feltűnést keltve: „Én, aki a nemzetközi
pénzpiacokon szereztem vagyonomat, ma attól félek, hogy a
szabadversenyes
kapitalizmus korlátlan terjedése és a piaci értékek behatolása az élet
valamennyi szférájába nyitott és demokratikus társadalmunk jövőjét
fenyegeti.”
Az addig a klasszikus kapitalista megtestesítőjének vélt és akként is
támadott
üzletember így fogalmazott „A kapitalista fenyegetés” című írásában:
„Ha
egyáltalán beszélhetünk ma általánosan jellemző vélekedésről a nyugati
társadalomban, az nem más, mint a piac mágikus erejébe vetett hit. A
szabadversenyes kapitalizmus elmélete szerint a közjót azzal lehet a
legjobban
szolgálni, ha mindenki korlátok nélkül törekedhet saját érdekeinek a
kielégítésére. Csakhogy, ha ezt az elképzelést nem tompítja az egyéni
érdekek
fölött álló közérdek felismerése, mostani társadalmi rendszerünk
előbb-utóbb
össze fog omlani.”
A világ egyik legnagyobb adakozójának
állítólag évente több
mint 300 millió dollárt mozgató alapítványbirodalma a nyolcvanas
években
kezdett kiépülni, vagyis abban az időszakban, amikor Mihail Gorbacsov
szovjet
pártfőtitkár meghirdette a peresztrojka – a „létező szocializmus”
átépítésének
– politikáját. Ez a társadalom forradalmi erőszaktól mentes
átalakítását tűzte
ki célul, amely ha „nyílt társadalomra” nem alapozhatott is, az akkori
szovjet
viszonyok közt mégis valami hasonlót hirdetett meg az elsőként a sajtót
felszabadító nyíltság (glasznoszty) eszméjével. Annak fő okai és
előzményei
között, hogy Kelet-Európában a totalitárius kommunista rendszer
1989-ben
kártyavárként omolhatott össze, a közelmúlt elemzői – azon kívül
persze, hogy a
rendszer nem „vált be” sem gazdaságilag, sem etikai értelemben (így
aztán
politikailag sem) – nemcsak a glasznosztyot és a peresztrojkát,
valamint a
magyar forradalmat, a prágai tavaszt, illetve a lengyel szakszervezeti
mozgalmat szokták megemlíteni, de II. János Pál pápa „fellazító”
kelet-európai
utazásait vagy éppen Soros György alapítványainak szerepét is.
A pápában, Gorbacsovban és Sorosban az a
közös, hogy noha a
kommunista rendszer fő „lebontói” hírében állnak, az elmúlt mintegy
másfél
évtizedben sokak által elismerten végső soron ugyanaz ellen emelték fel
a
szavukat, mint annak idején Marx és Engels: a fék és korlát nélkül
érvényesülő
szabad verseny, a „vad” vagy „manchesteri” kapitalizmus ellen. II.
János Pál
pápa és a Vatikán például – XIII. Leó, a keresztényszocializmus
zászlóbontásának tekintett, 1891-es Rerum novarum kezdetű körlevele
kibocsátásának századik évfordulója óta – mind enciklikáiban, mind a
sajtónak
adott nyilatkozataiban nemegyszer igazi szocialista módjára foglalt
állást,
kijelentvén, hogy léteznek a piac törvényeinél egyetemesebben érvényes
(etikai)
törvények. A torinói La Stampának adott emlékezetes 1993-as interjúja
óta a
katolikus egyházfő többször is kifejtette, hogy a kommunista tanításban
is
vannak olyan „igazságmagvak”, amelyeket „nem kell megsemmisíteni”. A
kapitalista neoliberalizmustól és a piac vak erőitől pedig legutóbb
éppen a
kommunizmus egyik utolsó fellegvárában, Kubában tett látogatása során
óvta
híveit a pápa, miközben hangsúlyozta a kétezer éves keresztény
tanítást:
gondoskodni kell a szegényekről és az elesettekről. Akik, globálisan
nézve,
alkalmasint most még többen vannak – vagy jobban látszanak –, mint a
kelet-európai rendszerváltás előtt.
Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában
persze ma is számos,
Marx, Engels és Lenin hagyatékára építő mozgalom, kommunista, illetve
munkáspárt működik, amely ha tehetné, talán totalitárius kormányzást
vezetne
be. De – többnyire – nem teheti. Azokról az országokról, ahol a
kommunisták még
névleg hatalmon vannak, rendre az derül ki, hogy vagy már csak
retorikájukat
tekintve kommunisták (mint Kínában), vagy szinte tehetetlenségből
maradtak azok
(mint Észak-Koreában vagy Kubában). A harmadik világban, ahol a legtöbb
kommunista mozgalom működik, vajmi csekélynek tűnik a hatalomra
kerülésük
esélye. Igaz, ez láthatóan nem szegi kedvüket abban, hogy elveiket
megfogalmazzák. Még ha olyan általánosan is, mint ahogyan a mexikói
Chiapas
tartomány kommunista indián mozgalmának vezetői: „Nem tudjuk, mit
akarunk, de
biztos valami jobbat, mint ami most van”.
GERLÓCZY FERENC
(HVG, 1998. február 14.)
