Isten országa, utópia, szolidaritás

(beszélgetés a kapitalizmusban*)

 


* a kommunizmusról, mint olyasvalamiről, ami nem átkos, hanem áldott és/vagy kívánatos és/vagy követendő és/vagy megfontolandó és/vagy szükségszerű és/vagy utópisztikus és/vagy valóságos, no és persze érdekes és fontos vitatéma a szemünkben.
A beszélgetés színhelye:  Intermédia Intézet H-1063 Budapest  Kmety Gy.  utca 27. (Bajza utca sarok)
Időpont: 2005. december 10. szombat 17 óra.

résztvevők:

Bulányi György piarista tanár, a Bokor katolikus bázisközösségi mozgalom alapítója; Tamás Gáspár Miklós filozófus, Vida János sinológus.

moderátor: Gerlóczy Ferenc újságíró, házigazda: Sugár János, az Intermédia Intézet tanára.


 

Marx, a kapitalizmus és a globalizáció - Kik is egyesüljenek?

Bár a globalizációellenes tüntetők zászlóján nemegyszer ott van Marx neve is, az utóbbi években tapasztalható valóságos Marx-reneszánszban érintett szerzők szerint félreértésről lehet szó. Úgy vélik: Marx nemcsak a kapitalizmust, hanem annak alternatíváját is világméretekben, azaz globálisan képzelte el, amiért is a 19. századi gondolkodó nem annyira a kommunizmus meghirdetőjének, mint inkább a ma globalizációnak nevezett jelenség teoretikusának tekinthető.


„A burzsoázia a világpiac kiaknázása által valamennyi ország termelését és fogyasztását kozmopolitává formálta. A reakciósok nagy bánatára kihúzta az ipar lába alól a nemzeti talajt. A régi helyi és nemzeti önellátás és elzárkózottság helyébe a nemzetek sokoldalú érintkezése, egymástól való sokrétű függése lép... A nemzeti egyoldalúság és korlátoltság mindinkább lehetetlenné válik” - írta a Marx-Engels szerzőpáros 1848-ban a Kommunista kiáltványban.


Ez a jellemzés, noha a nemzetek kölcsönös függőségét említi, mai szóval inkább úgy mondhatnánk, hogy a globalizációról szól - állítják azok az angolszász szerzők, akik az elmúlt három-négy év során megjelent könyveikben újra felfedezték a berlini fal leomlása után már-már elfeledett Marxot. Ezúttal azonban már mint a globalizáció prófétáját.


„A szocializmus prófétájaként Marx, meglehet, »kaputt«, a nemzetek egyetemes kölcsönös függésének, azaz a globalizációnak az apostolaként azonban nagyon is élő. Globalizációábrázolása ma is éppolyan éles, mint volt másfél évszázaddal ezelőtt” - állítják John Micklethwait és Adrian Wooldridge, a londoni The Economist hetilap munkatársai Befejezett jövő: a globalizáció kihívása és rejtett ígérete című könyvükben. Az ő szemükben Marx olyasvalaki volt, aki - merő ellentétben a rá hivatkozó rendszerek gyakorlatával - kategorikusan ellenezte a gazdaság államilag centralizált tervezését (az azt szorgalmazókat „durva, ostoba kommunistáknak” nevezve), harcos védelmezője volt a sajtószabadságnak (karrierjét maga is radikális újságíróként kezdte),     s nem győzött gúnyolódni azok álláspontján, akik szerint forradalmárok maroknyi élcsapata sikeresen átalakíthatna egy társadalmat polgárainak demokratikus egyetértése nélkül.


Noha a Kommunista kiáltvány végén az olvasható, a kommunisták „nyíltan hirdetik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el”, a brit szerzőpáros szerint e harcias mondat nem annyira Marx és Engels nézeteire, mint sokkal inkább a kiáltvány születésekor, 1848 elején érzett európai közhangulatra volt jellemző. Tizenhat évvel később, 1864-ben a kiáltvány utolsó mondatával („Világ proletárjai, egyesüljetek!”) fejeződik be az I. Internacionálé Marx által megfogalmazott Alapító üzenete is, ám ebben már nyoma sincsen az erőszakos forradalomra való buzdításnak. A Marx meghatározó befolyása alatt álló I. Internacionálé napirendjén az erőszakos forradalom helyett a rövidebb munkanap bevezetése, a kötelező vallásoktatás eltörlése és más, ma szociáldemokratának tekintett célok szerepeltek.


Az új, „posztkommunista” Marx-reneszánsz 1997 októberében John Cassidy brit közgazdász Marx visszatér című tanulmányával indult, amely a The New Yorker című folyóiratban jelent meg. Ebben Cassidy elbeszéli találkozását egy tőzsdei befektetővel, akivel a nyolcvanas évek elején együtt tanult közgazdaságtant Oxfordban, s akivel - a jóléti gazdaságtan fő teoretikusa, John Maynard Keynes alapján - annak idején még sommásan azt vallotta: „Marx gazdasági elmélete komplikált hókuszpókusz”, illetve hogy „a kommunizmus inzultus az értelemmel szemben”. Ugyanez a befektető négy évvel ezelőtt már azt találta mondani egykori évfolyamtársának: „Minél több időt töltök a Wall Streeten, annál jobban meg vagyok győződve róla, hogy Marx megközelítése a legjobb módja annak, ahogyan a kapitalizmust szemlélni lehet.” Természetesen a kudarcot vallott kommunizmus is Marx öröksége, ám a szerző szerint ugyanakkor „olyan tisztán látta a globális kapitalizmus működési mechanizmusát, hogy mindaddig fontos szerző marad, amíg a kapitalizmus létezik”.


Noha Marx éles hangú bírálója volt a kapitalizmusnak, az ebben rejlő nyughatatlanságnak és innovációs hajlamnak egész életében lelkes csodálója volt; s ugyanez a nyughatatlanság és innovációs hajlam Cassidy szerint a kapitalizmust ma éppúgy jellemzi, mint Viktória királynő, vagyis Marx idejében. „Az egyre kiterjedtebb piacnak az a szükséglete, hogy a termékeit eladja, végigkergeti a burzsoáziát az egész földgolyón. Mindenüvé be kell fészkelnie magát, mindenütt be kell rendezkednie, mindenütt összeköttetéseket kell létesítenie” - írta Marx, aki szerint a tőke logikája az, hogy világpiacot hoz létre, a folyamatos innováció és a termelés expanziója következtében szükségképpen szűnnek meg a nemzeti határok.


A nézeteire hivatkozó világrendszer bukása után Marxról immár elsősorban nem a kommunizmus jut az eszünkbe - figyelmeztet Cassidy -, hanem ismét a tőke (nemcsak „A tőke”, hanem elsősorban a „tőke”), amely miközben az egyik oldalon egyre koncentrálódik és centralizálódik, a másikon a Föld-lakók nagyobbik részének elnyomorodását eredményezi. Ha Marx elméletét a növekvő nyomor tendenciájáról nem az abszolút, hanem a relatív elszegényedés értelmében értjük, akkor a marxi tanítás (e része) ma, amikor - legalábbis az Encyclopaedia Britannica adatai szerint - 225 magánszemély nagyobb vagyon fölött rendelkezik, mint a világnépesség fele, talán inkább igaz, mint Marx korában, sőt inkább, mint valaha.


A nemzetközi pénzügyi rendszernek - amelyet mint a kiváltságosok zárt klubját világszerte támadnak a különféle antiglobalizációs csoportok - csupán a túltermelési válságok kialakulását sikerült a háború óta mindeddig megakadályoznia, a recessziókat s általában a gazdaság ciklikusságát azonban már nem. Az 1944-ben az amerikai Bretton Woodsban létrehozott Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (Világbank) csakúgy, mint a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) és más nemzetközi szervezetek az infláció leszorításával, illetve a szabadkereskedelmi egyezményekkel csupán a globalizálódó nagytőke érdekeit képviselik - állítják a globális tőkemozgásokat nemzetközileg megadóztatni kívánó, franciaországi székhelyű Attac, az IMF és a Világbank tevékenységét környezeti és szociális szempontból monitorozó Bretton Woods Watch és más (egyenként maguk is globálisan szerveződő) antiglobalizációs szervezetek képviselői.


Tanulságos, hogy - ha némileg más előjellel is - új, rá való hivatkozási alapot keresve, nemrégiben Kínában is elkezdték Marxban a globalizáció teoretikusát nézni. Egy tavaly októberben a pekingi egyetemen rendezett Marx-konferencia résztvevői - mint a Hszinhua hírügynökség beszámolt róla - megállapították: „Marx és Engels a Kommunista kiáltványban megjósolták a globalizációt, mint olyasvalamit, ami egyenesen következik a termelés és a nemzetközi kapcsolatok folyamatos bővüléséből.” A Hszinhua által idézett kínai közgazdászok szerint azonban ugyanakkor nincsen szó arról, hogy „a globalizáció megmentené a kapitalizmust saját végzetétől, a gazdaság forradalmi átalakításától”.


„A globális kapitalizmus temetése nincs napirenden - véli viszont Nick Dyer-Witheford amerikai kommunikációkutató Cyber-Marx című könyvében -, nem azért, mintha a világon igazságosság uralkodna, hanem azért, mert nincsen egységes, nincsen »globális« globalizációellenes program.” Hál' istennek - teszi hozzá -, hiszen éppen a globalizációellenes mozgalmak szétforgácsoltsága teremti meg (kényszeríti ki) a piac túlkapásait ellenző különféle politikai, gazdasági, ökológiai, vallási és más civil csoportok autonómiáját. Egységüket pedig a kommunikációs forradalom teremti, a globalizmusellenes mozgalmakat hálószerűen szövik össze egymással. Dyer-Witheford szerint a jelszó ma így hangzik helyesen: „Világ ökoszisztémái, biorégiói, hálózatai, szimpátiacsoportjai, egyesüljetek!” Mégpedig a világhálón. Mert ha nem, akkor „egy egész bolygót veszíthettek”. Mint mondja, továbbra is érvényben van Marx megállapítása: a kapitalizmus „ahhoz a boszorkánymesterhez hasonlít, aki nem ura többé az általa felidézett föld alatti hatalmaknak”.

GERLÓCZY FERENC (HVG, 2001 június 23.)


 vissza / back


email: