ENGELS-ÉVFORDULÓ - Az első Második
„Világ proletárjai, bocsássatok meg!” „Azt
mondani, hogy a
marxista elméletnek bármi köze van a sztálini Szovjetunióban
történtekhez,
olyasmi, mint Jézus Krisztust okolni a spanyol inkvizíció bűneiért.” A
rendszerváltás óta nemigen hangzanak el ilyesfajta, egykor gyakran
el-elsütött
mondatok. A kommunista pártokat, illetve jelképeiket több volt
kommunista
vezetésű országban betiltották, az egykor tévedhetetlen kommunista
teoretikusok
mára kőkemény nacionalisták vagy radikális liberálisok lettek.
Megmaradt
követői a kommunizmus eme apályában ülik meg – a marxizmus második
alapítója
halálának 100., születésének 175. évfordulóján – az „Engels-évet”.
„Elvtársak! Nem tartozunk azokhoz, akik
személy-kultuszt
üznek, de Engels Frigyes, ki egész életét a szocziáldemokrácziának
áldozta,
anélkül, hogy számot tartott volna bárminemű köszönetre is, az
megérdemli ezt!”
– írta a Népszava 1895 augusztusában, amikor az akkor, mint a lap írta,
„kiszenvedett nagy előharczosra” emlékezett. Mindezt az elhunyt
szellemében,
hiszen amikor például a londoni Kommunista Munkás Művelődési Egylet 71.
születésnapján szerenáddal kívánta felköszönteni, Engels levélben
tiltakozott.
„Mind Marx, mind én – szögezte le – elleneztük az olyan
demonstrációkat,
amelyek még életünkben a saját személyünket illetnék.”
Bár a későbbi évszázad mozgalmi gyakorlata
időnként másként
alakult, Engels szerénysége nagyjából mégis elnyerte méltó jutalmát: ő,
akinek
halálakor a Genfben megjelent orosz szociáldemokrata lap, a Rabotnyik
hasábjain
maga Lenin írt nekrológot, akaratlanul is összekötő kapoccsá vált Marx
és Lenin
között – jószerivel maga lett a „kötőjel” a „marxizmus–leninizmusban”.
„Barátja, Karl Marx után Engels volt a modern proletariátus
legnagyszerűbb
tudósa és tanítója” – írta róla az említett cikkben Lenin, de a
minősítésből
maga Engels főként a „Marx után” kitétellel értett volna egyet.
Tény, marxizmusról mindenki, engelsizmusról
soha senki nem
beszélt. Olyannyira, hogy Ludwig Feuerbach és a klasszikus német
filozófia vége
című művének 1886-ban kelt előszavában Engels e szavakkal engedte át
Marxnak az
elsőséget: „Nekem részem van ebben az elméletben, és ezért nem
mulaszthatom el,
hogy el ne mondjam itt azt a néhány szót, amellyel ez a pont
elintéződik. Magam
sem tagadom, hogy Marxszal való negyvenéves együttműködésem előtt és
alatt az
elméletnek mind a megalapozásában, mind kidolgozásában bizonyos önálló
részem
volt. De a vezető alapgondolatok legnagyobb része, különösen gazdasági
és
történelmi területen, sajátlag pedig a végső és éles megfogalmazásuk
Marx
műve... Marx magasabban állott, messzebbre látott, mint mi többiek
valamennyien. Marx lángész volt, mi többiek legfeljebb tehetségek.
Nélküle az
elmélet távolról sem volna az, ami; joggal viseli tehát Marx nevét.”
Engels tehát egyértelműen (és biztosan nem
előrelátó
szerénységből) vállalta az ideológiai untermann szerepét. Annak
ellenére is,
hogy 1847-ben a Kommunisták Szövetsége számára ő írta – katekizmusra
emlékeztető kérdés-felelet formában – A kommunista kiáltvány közvetlen
előzményét,
A kommunizmus alapelvei című brosúrát. Ettől kezdve azonban közös
műveiket – az
először névtelenül megjelent Kiáltvány későbbi kiadásait is – az ábécé semleges rendjétől
eltérően, mindannyiszor
„Marx–Engels” sorrendben szignálták. „Egész életemben azt tettem, amire
születtem, tudniillik másodhegedűs voltam, s úgy hiszem, egész
tűrhetően
végeztem el a dolgomat. De most hirtelen az elmélet dolgaiban Marx
helyébe kell
lépnem, és első hegedűt kell játszanom” – írta Engels Marx halála után
az I. Internacionálé
egyik vezetőjének, a német kefekötő munkás Johann Philipp Beckernek. Ez
a Marx
halála utáni prímásság sem állt azonban másból, mint a kommunista
mozgalom – az
Internacionálé – szervezésének folytatásából, illetve a már létező
marxista
tanok terjesztéséből, elsősorban pedig Marx befejezetlen főműve, A tőke
második
és harmadik kötete sajtó alá rendezéséből és kiadásából.
Pedig Franz Mehring német szociáldemokrata
történész, Marx
és Engels életrajzírója is emlékeztet, hogy együttműködésük kezdetén
Engels
inkább adott, mint kapott, s hogy maga Marx – húszéves közös munka után
is –
így írt neki egy levelében: „Tudod, hogy 1. nálam mindenre későn kerül
sor, és
2. mindig a te nyomdokaidban haladok.” Abban az értelemben
kétségtelenül így is
volt, hogy Engels könnyedebben fogta fel a tanulmányozott kérdéseket,
gördülékenyebben fogalmazott, jobban szervezett; s mint gyakorlati
embernek,
Marx főleg az ő politikai tanácsait fogadta meg. Persze az elméletben
Marx,
noha nehézkesebb volt, már inkább a maga feje után ment. Olyannyira,
hogy a
legkevésbé éppen Engels ama buzdítására hallgatott, amivel A tőke
mielőbbi
befejezésére ösztökélte: „Légy végre egyszer kevésbé lelkiismeretes a
saját
dolgaidban; még mindig túlságosan jók ennek a tetves közönségnek. A fő
az, hogy
a dolog meg legyen írva, és megjelenjék; gyengéit, amelyek neked
feltűnnek, a
szamarak úgysem fedezik fel.”
Engels egyébként nemcsak a tudományos és
bölcseleti
kérdéseket, de alighanem magát az életet is könnyedebben fogta fel,
mint
barátja. Amikor Marx legkisebb lánya, Jenny egyszer, a kor szokása
szerint,
kérdőívet készített apja és Engels számára (azt firtatta például, hogy
ki a
kedvenc költője, mi a kedvenc színe, étele, életszabálya), a „Mit tart
boldogságnak?” kérdésre Marx azt felelte: „Küzdeni!”, Engels viszont
így
válaszolt: „Chateau Margaux, 1848-as évjárat.” (Engelsnek a borok
iránti
vonzalmához szerény adalék egy, az ELTE Egyetemi Könyvtárának
kézirattárában
fellelhető dokumentum, miszerint az 1848-as magyar forradalom
belügyminisztere,
majd miniszterelnöke, Szemere Bertalan az emigrációban magyar borok
kereskedelmével foglalkozván Marxnak szállított, Engels
közbeiktatásával,
somlói és badacsonyi borokat.)
A könnyed, de egyetemes tehetségű, rendkívül
muzikális,
ragyogóan rajzoló, a hébertől a hollandig, a latintól az oroszig, a
görögtől a
portugálig számos – összesen legalább húsz – nyelven író-olvasó-beszélő
Engelst
Marx „egyetemes lexikonnak” nevezte (és használta), aki – mint írta
róla – „a
nappal és az éjszaka minden órájában – pityókosan és józanul –
munkaképes, írás
és felfogás dolgában pedig gyors, mint az ördög”. Európa-szerte csodált
enciklopédikus tudására Engels anélkül tett szert, hogy – a már doktori
disszertációjával is feltűnést keltő Marxhoz hasonlóan – egyetemi
diplomát szerzett
volna. A címére „Dr. Engels” névre, vagy „Kedves Engels professzor!”
megszólítással érkező levelekre gyakran kényszerült válaszolni
ilyesféleképpen:
„Engedje megjegyeznem, hogy nem vagyok »dr.«, csak nyugalomba vonult
pamutgyáros.” Mindeme tényhez még egy meghökkentő adalék: apja, idősebb
Friedrich Engels, a barmeni Ermen és Engels pamutgyár társtulajdonosa
szigorú
protestáns nevelésben részesített fiát már 18 éves korában
Manchesterbe, a cég
ottani leányvállalatához küldte, így az ifjú Engels csak gimnáziumi
végbizonyítványt szerzett, de nem érettségizett.
Ő vezette viszont az 1848-as forradalom után
két évtizeden
át a cég manchesteri irodáját – ami persze nemcsak azt jelentette, hogy
Marxot
anyagilag támogathatta, hanem azt is, hogy miközben a kommunizmusról
írt, és a
mozgalmat szervezte, önmaga klasszikus kapitalista volt, aki igyekezett
a
vállalatát hatékonyan igazgatni, kevésbé finoman fogalmazva:
kizsákmányolni a
munkásait. Elismerte ugyan, hogy „nagyban űzni a kommunista propagandát
és
ugyanakkor kalmárkodni és iparral foglalkozni, ez lehetetlen” – mégis
(talán a
mozgalom által oly szívesen hivatkozott dialektika jegyében) csinálta.
Más tekintetben is különbözött szellemi
testvérétől.
Marxszal szemben, aki ifjúkori szerelmét, az arisztokrata Jenny von
Westphalent
vette feleségül, Engels nem kívánt megnősülni, s Manchesterben
házasságlevél
nélkül élt együtt alkalmazottjával, Mary Burns ír munkásnővel. A
hölgyet
egyébként nemcsak azért nem vette el, mert családja úgysem egyezett
volna bele,
de azért sem, mert a házasság intézményét értelmetlen külsőségnek
tartotta.
Mary halála után történt egyébként Marx és Engels között az egyetlen
komolyabb
összezördülés. A halálhírre ugyanis Marx Londonból olyan levéllel
reagált,
amely mélyen megsértette a gyászoló Engelst. „Tudja az ördög, miért, de
köreinkben mostanában más sem történik, mint balszerencse” – írta
levelének már
a harmadik sorában, s onnan kezdve kizárólag saját anyagi gondjait
ecsetelte. A
barátság azonban mégiscsak kiállta a próbát: így Marx a későbbiekben,
amikor
Engels már Mary nővérével, Lydiával élt együtt, soha nem mulasztotta
el, hogy
leveleiben üdvözölje „Mrs. Burns-t” vagy „Mrs. Lizzyt”. Lizzyt, akinek
a „Mrs.”
címet Marx mintegy megelőlegezte, Engels végül feleségül vette. A
halálos ágyán
fekvő, mélyen vallásos nő végakaratát teljesítette, amikor 1878-ben
papot
hívatott (a polgári házasságot a betegágynál sebtiben nem is lehetett
volna
nyélbe ütni), s megtartották az esküvőt. Másnap özvegyember lett, s
akként élt
17 évvel később bekövetkezett haláláig.
GERLÓCZY FERENC
(1995. augusztus 19.)
