Isten országa, utópia, szolidaritás

(beszélgetés a kapitalizmusban*)

 


* a kommunizmusról, mint olyasvalamiről, ami nem átkos, hanem áldott és/vagy kívánatos és/vagy követendő és/vagy megfontolandó és/vagy szükségszerű és/vagy utópisztikus és/vagy valóságos, no és persze érdekes és fontos vitatéma a szemünkben.
A beszélgetés színhelye:  Intermédia Intézet H-1063 Budapest  Kmety Gy. utca 27. (Bajza utca sarok)
Időpont: 2005. december 10. szombat 17 óra.

résztvevők:

Bulányi György piarista tanár, a Bokor katolikus bázisközösségi mozgalom alapítója; Tamás Gáspár Miklós filozófus, Vida János sinológus.

moderátor: Gerlóczy Ferenc újságíró, házigazda: Sugár János, az Intermédia Intézet tanára.


ENGELS-ÉVFORDULÓ - Az első Második

„Világ proletárjai, bocsássatok meg!” „Azt mondani, hogy a marxista elméletnek bármi köze van a sztálini Szovjetunióban történtekhez, olyasmi, mint Jézus Krisztust okolni a spanyol inkvizíció bűneiért.” A rendszerváltás óta nemigen hangzanak el ilyesfajta, egykor gyakran el-elsütött mondatok. A kommunista pártokat, illetve jelképeiket több volt kommunista vezetésű országban betiltották, az egykor tévedhetetlen kommunista teoretikusok mára kőkemény nacionalisták vagy radikális liberálisok lettek. Megmaradt követői a kommunizmus eme apályában ülik meg – a marxizmus második alapítója halálának 100., születésének 175. évfordulóján – az „Engels-évet”.

„Elvtársak! Nem tartozunk azokhoz, akik személy-kultuszt üznek, de Engels Frigyes, ki egész életét a szocziáldemokrácziának áldozta, anélkül, hogy számot tartott volna bárminemű köszönetre is, az megérdemli ezt!” – írta a Népszava 1895 augusztusában, amikor az akkor, mint a lap írta, „kiszenvedett nagy előharczosra” emlékezett. Mindezt az elhunyt szellemében, hiszen amikor például a londoni Kommunista Munkás Művelődési Egylet 71. születésnapján szerenáddal kívánta felköszönteni, Engels levélben tiltakozott. „Mind Marx, mind én – szögezte le – elleneztük az olyan demonstrációkat, amelyek még életünkben a saját személyünket illetnék.”

Bár a későbbi évszázad mozgalmi gyakorlata időnként másként alakult, Engels szerénysége nagyjából mégis elnyerte méltó jutalmát: ő, akinek halálakor a Genfben megjelent orosz szociáldemokrata lap, a Rabotnyik hasábjain maga Lenin írt nekrológot, akaratlanul is összekötő kapoccsá vált Marx és Lenin között – jószerivel maga lett a „kötőjel” a „marxizmus–leninizmusban”. „Barátja, Karl Marx után Engels volt a modern proletariátus legnagyszerűbb tudósa és tanítója” – írta róla az említett cikkben Lenin, de a minősítésből maga Engels főként a „Marx után” kitétellel értett volna egyet.

Tény, marxizmusról mindenki, engelsizmusról soha senki nem beszélt. Olyannyira, hogy Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége című művének 1886-ban kelt előszavában Engels e szavakkal engedte át Marxnak az elsőséget: „Nekem részem van ebben az elméletben, és ezért nem mulaszthatom el, hogy el ne mondjam itt azt a néhány szót, amellyel ez a pont elintéződik. Magam sem tagadom, hogy Marxszal való negyvenéves együttműködésem előtt és alatt az elméletnek mind a megalapozásában, mind kidolgozásában bizonyos önálló részem volt. De a vezető alapgondolatok legnagyobb része, különösen gazdasági és történelmi területen, sajátlag pedig a végső és éles megfogalmazásuk Marx műve... Marx magasabban állott, messzebbre látott, mint mi többiek valamennyien. Marx lángész volt, mi többiek legfeljebb tehetségek. Nélküle az elmélet távolról sem volna az, ami; joggal viseli tehát Marx nevét.”

Engels tehát egyértelműen (és biztosan nem előrelátó szerénységből) vállalta az ideológiai untermann szerepét. Annak ellenére is, hogy 1847-ben a Kommunisták Szövetsége számára ő írta – katekizmusra emlékeztető kérdés-felelet formában – A kommunista kiáltvány közvetlen előzményét, A kommunizmus alapelvei című brosúrát. Ettől kezdve azonban közös műveiket – az először névtelenül megjelent Kiáltvány későbbi kiadásait is –  az  ábécé  semleges  rendjétől eltérően, mindannyiszor „Marx–Engels” sorrendben szignálták. „Egész életemben azt tettem, amire születtem, tudniillik másodhegedűs voltam, s úgy hiszem, egész tűrhetően végeztem el a dolgomat. De most hirtelen az elmélet dolgaiban Marx helyébe kell lépnem, és első hegedűt kell játszanom” – írta Engels Marx halála után az I. Internacionálé egyik vezetőjének, a német kefekötő munkás Johann Philipp Beckernek. Ez a Marx halála utáni prímásság sem állt azonban másból, mint a kommunista mozgalom – az Internacionálé – szervezésének folytatásából, illetve a már létező marxista tanok terjesztéséből, elsősorban pedig Marx befejezetlen főműve, A tőke második és harmadik kötete sajtó alá rendezéséből és kiadásából.

Pedig Franz Mehring német szociáldemokrata történész, Marx és Engels életrajzírója is emlékeztet, hogy együttműködésük kezdetén Engels inkább adott, mint kapott, s hogy maga Marx – húszéves közös munka után is – így írt neki egy levelében: „Tudod, hogy 1. nálam mindenre későn kerül sor, és 2. mindig a te nyomdokaidban haladok.” Abban az értelemben kétségtelenül így is volt, hogy Engels könnyedebben fogta fel a tanulmányozott kérdéseket, gördülékenyebben fogalmazott, jobban szervezett; s mint gyakorlati embernek, Marx főleg az ő politikai tanácsait fogadta meg. Persze az elméletben Marx, noha nehézkesebb volt, már inkább a maga feje után ment. Olyannyira, hogy a legkevésbé éppen Engels ama buzdítására hallgatott, amivel A tőke mielőbbi befejezésére ösztökélte: „Légy végre egyszer kevésbé lelkiismeretes a saját dolgaidban; még mindig túlságosan jók ennek a tetves közönségnek. A fő az, hogy a dolog meg legyen írva, és megjelenjék; gyengéit, amelyek neked feltűnnek, a szamarak úgysem fedezik fel.”

Engels egyébként nemcsak a tudományos és bölcseleti kérdéseket, de alighanem magát az életet is könnyedebben fogta fel, mint barátja. Amikor Marx legkisebb lánya, Jenny egyszer, a kor szokása szerint, kérdőívet készített apja és Engels számára (azt firtatta például, hogy ki a kedvenc költője, mi a kedvenc színe, étele, életszabálya), a „Mit tart boldogságnak?” kérdésre Marx azt felelte: „Küzdeni!”, Engels viszont így válaszolt: „Chateau Margaux, 1848-as évjárat.” (Engelsnek a borok iránti vonzalmához szerény adalék egy, az ELTE Egyetemi Könyvtárának kézirattárában fellelhető dokumentum, miszerint az 1848-as magyar forradalom belügyminisztere, majd miniszterelnöke, Szemere Bertalan az emigrációban magyar borok kereskedelmével foglalkozván Marxnak szállított, Engels közbeiktatásával, somlói és badacsonyi borokat.)

A könnyed, de egyetemes tehetségű, rendkívül muzikális, ragyogóan rajzoló, a hébertől a hollandig, a latintól az oroszig, a görögtől a portugálig számos – összesen legalább húsz – nyelven író-olvasó-beszélő Engelst Marx „egyetemes lexikonnak” nevezte (és használta), aki – mint írta róla – „a nappal és az éjszaka minden órájában – pityókosan és józanul – munkaképes, írás és felfogás dolgában pedig gyors, mint az ördög”. Európa-szerte csodált enciklopédikus tudására Engels anélkül tett szert, hogy – a már doktori disszertációjával is feltűnést keltő Marxhoz hasonlóan – egyetemi diplomát szerzett volna. A címére „Dr. Engels” névre, vagy „Kedves Engels professzor!” megszólítással érkező levelekre gyakran kényszerült válaszolni ilyesféleképpen: „Engedje megjegyeznem, hogy nem vagyok »dr.«, csak nyugalomba vonult pamutgyáros.” Mindeme tényhez még egy meghökkentő adalék: apja, idősebb Friedrich Engels, a barmeni Ermen és Engels pamutgyár társtulajdonosa szigorú protestáns nevelésben részesített fiát már 18 éves korában Manchesterbe, a cég ottani leányvállalatához küldte, így az ifjú Engels csak gimnáziumi végbizonyítványt szerzett, de nem érettségizett.

Ő vezette viszont az 1848-as forradalom után két évtizeden át a cég manchesteri irodáját – ami persze nemcsak azt jelentette, hogy Marxot anyagilag támogathatta, hanem azt is, hogy miközben a kommunizmusról írt, és a mozgalmat szervezte, önmaga klasszikus kapitalista volt, aki igyekezett a vállalatát hatékonyan igazgatni, kevésbé finoman fogalmazva: kizsákmányolni a munkásait. Elismerte ugyan, hogy „nagyban űzni a kommunista propagandát és ugyanakkor kalmárkodni és iparral foglalkozni, ez lehetetlen” – mégis (talán a mozgalom által oly szívesen hivatkozott dialektika jegyében) csinálta.

Más tekintetben is különbözött szellemi testvérétől. Marxszal szemben, aki ifjúkori szerelmét, az arisztokrata Jenny von Westphalent vette feleségül, Engels nem kívánt megnősülni, s Manchesterben házasságlevél nélkül élt együtt alkalmazottjával, Mary Burns ír munkásnővel. A hölgyet egyébként nemcsak azért nem vette el, mert családja úgysem egyezett volna bele, de azért sem, mert a házasság intézményét értelmetlen külsőségnek tartotta. Mary halála után történt egyébként Marx és Engels között az egyetlen komolyabb összezördülés. A halálhírre ugyanis Marx Londonból olyan levéllel reagált, amely mélyen megsértette a gyászoló Engelst. „Tudja az ördög, miért, de köreinkben mostanában más sem történik, mint balszerencse” – írta levelének már a harmadik sorában, s onnan kezdve kizárólag saját anyagi gondjait ecsetelte. A barátság azonban mégiscsak kiállta a próbát: így Marx a későbbiekben, amikor Engels már Mary nővérével, Lydiával élt együtt, soha nem mulasztotta el, hogy leveleiben üdvözölje „Mrs. Burns-t” vagy „Mrs. Lizzyt”. Lizzyt, akinek a „Mrs.” címet Marx mintegy megelőlegezte, Engels végül feleségül vette. A halálos ágyán fekvő, mélyen vallásos nő végakaratát teljesítette, amikor 1878-ben papot hívatott (a polgári házasságot a betegágynál sebtiben nem is lehetett volna nyélbe ütni), s megtartották az esküvőt. Másnap özvegyember lett, s akként élt 17 évvel később bekövetkezett haláláig.

GERLÓCZY FERENC (1995. augusztus 19.)


 vissza / back


email: