Kölcsey Ferenc: 

Töredékek a vallásról

I.

Azalatt, míg a földnek bálványt imádó népei egymást kölcsönös szelídséggel eltûrték: Cambyses, a tiszta vallású perzsa, ki nem imádott bálványokat, de mindennek alkotóját világosság symbolona alatt tisztelte, szentségtörõ kezekkel rabolta ki Egyptusnak templomait, s ikonoklastai dühösséggel vágá agyon az imádtatott Apist. E történet több figyelmet érdemel, mint talán elsõ tekintettel látszanék, s megérdemli a vizsgálatot azon kérdés: mik legyenek azok az okok, amelyek az embereket a vallásra nézve tûrõkké vagy nem tûrõkké csinálják?

Én azt hiszem, s azt hisziik minden mások is, hogy az emberi értelem setétségének és felvilágosodásának számtalan lépcsõi vagynak. A kóborló kalmuk csordáktól, kik házat és templomot építeni nem tudnak, a Phidias Jupiterét imádó görögig éppen olyan nagy a köz, mint ezen görögtõl, a felvilágosodott értelmû teistáig. A kalmuknál vallástûrõbb teremtvényt ismerni nem lehet. Azt fogjuk már következtetni, hogy a tûrés a vallásbeli nagy tudatlanságnak s a lélek és értelem míveletlenségének következése? A következtetés, ha nem való is, de nincsen mégis a valónak színe nélkül. A kalmuk sohasem csinált senkit eretnekké, de Athénának bírái elõtt Aspasia vallástalansággal vádoltatott, Anaxagoras hasonló vádért szökni kényszeríttetett, s Sokratesnek méregpoharat nyújtottanak. A perzsa nép vallása tisztább volt, mint a görögöké, s minõ nyomásban volt ezen nép alatt az egyptusi isteni tisztelet, minden tudja. A keresztény vallás is eljött végre a földet megvilágosítani, s íme, vérözön borítá el a világot! Constantintól Nagy Károlig és az Amerikát térítgetõ spanyolokig a vallásnak hirdetõi igen sok esetben halálnak angyalai is voltak egyszersmind. 

De nem így! Minden vallás (jó vagy rossz) az igaz istenségrõl való homályosabb vagy tisztább értelembõl, vagy csak érzelem és sejdítésbõl veszen eredetet. Az emberek különbözõ módokon különbözéképpen szerzettek a magok vadságának és gonoszságának a vallásra befolyást, de azért a vallásoknak eredeti principiumik, bár gyakran meghomályosíttattak, de nem rombolhattak meg. Azért bátran állíthatjátok, hogy nincsen vallás, melynek természetébe a tûrhetetlenség beleszõve lenne, s ha kérditek, honnan tehát a vallásbeli tûrhetetlenség s üldözés? felelem: mélyen fekszik az emberi lélek természetében.

Ki csudálkozott valaha azon, hogy az emberek különösen és a nemzetek közönségesen a magok vélekedéseit és szokásait minden idegen vélekedések és szokások felett kedvelik, s az azokkal ellenkezõket kisebb-nagyobb mértékben visszásoknak vagy éppen botránkoztatónak gondolják? Ha már az ilyen vélekedések és szokások tradíció és vallás által szankcionáltattak, természetes, hogy azokat illettetni s csúfság tárgyaivá tétetni nehezen szenvedjük. A déli tenger szigeteinek félénk lakosaik nem titkolhatták el nehezteléseiket, midõn a rettegett európai valamely szentnek vélt madarat ejtett le. 

De bántani, és a bántásért haragudni, két egészen különbözõ dolog. A déli tenger szigeteiben sosem kérdezte meg senki az európait: mi legyen vallása? S a pusztákról pusztákra bódorgó kalmuk, kit sem egy oltár, sem egy kápolnácska s csak egy idomtalan kõ vagy farakás is atyjának isteneire nem emlékeztet, bár neki is megvagynak az õ apró vélekedései s szokásai, sohasem igyekezhetett magának a vallás valamelyik oldaláról oly ideát szerezni, mely valakinek ellenkezõ ideájába megütközhessék, s neki szívét és fejét hevûlésbe hozhassa. A kalmuk tehát üldözne jószágod miatt, de nem vallásodért. A görögnek pedig, ki a maga fényes templomaiban, a Phidias, Praxiteles s Scopas által készûlt mûvekben, áldozati pompákban, orákulumokban s több effélékben ezer édes csalatást, léleknyugalmat s nemzeti lelkesûlést talál, veheted-e rosz neven, ha a mindezekkel nem gondoló filozófusban megbotránkozik, nem szenvedi, hogy az õnála okosabb legyen, s azt, aki ha talán javt akarja is, de nem elég szelídséggel közelget felé, a felbolygatott babonának dühével ûzi vissza? Ellenben a vele együtt élõ idegen vallások szentek õnekie. A sokféle bálványozó nemzetekben testvéreket talál; mert nem érezhetõ hasonlatosság van-e a bálványozásnak minden nemei közt? Jupiter és Osiris mind a kettõ kép, s mind a két kép symbolon, melynél a religionak érzéseitõl meghatott szív az egész látszó teremtésnek egy közatyját, egy közfenntartóját sejdítgeti. A háznak védistenségei (Lares) a római császári palotákban s a négernek rongyba takargatott fétisei; az olympiai hasonlítatlan Jupiter s a lapponnak faragatlan kõdarabjai; a római Pantheon s a druidáknak szent berkeik: tagadhatatlanúl egy eredetûek, s az emberi szívnek egyforma esdeklései s szükségei által hozattak világra. Nem következik-e tehát, hogy ezek a különbözõ vallású bálványozók necsak ne üldözzék egymást a vallásért, de szeressék, s vallásaikat egymástól gyakran eltanúlgassák? Való ugyan, hogy a görög útálta a carthágói templomok áldozatjaikat, s hogy J. Caesar, a római fõpap, a druidákat szent berkeikbõl kitiltotta: csudálhatod-e, hogy a szelídebb érzésûeket az emberáldozatok iszonyították? Az oly rezultátumokat, melyek az emberiség kitisztúltabb érzelmeibõl folytatnak ki, sohasem kell vallásos buzgólkodásból következtetni. Amely szellem ma hindus özvegyeket megégetni s az afrikai feketéket eladatni tiltja; azon szellem lelkesítette hajdan a görögöket, hogy a carthágói véráldozatokat megszûntetni kívánják; s Caesart, hogy az útálatos gyermekégetést a druidáknak meg ne engedje. 

(Kölcsey folytatja...)
 
 
 

vissza / back

 

 

A, ┴BCDE, ╔FGHI, ═JKLMNO, Ë, Í, ŇPQRS, SzTU, ┌, ▄, █VWXYZ, Zs


 

a lap tetejÚre / top