Bibó István elõirányzott munkatervébõl (részlet)

Mi lett volna, ha... elmarad a reformáció?

„Ha a zsinati mozgalom a 15. században gyõzött volna… Bibó István címzetes váci kanonok beszélgetései apósával, Ravasz László bíboros-érsekkel a római katolikus egyház újkori történetérõl, különös tekintettel a lutheránus és kálvinista kongregációkra. Egyház-, kultúr- és politikai történeti uchronia"

Bibó István elõirányzott munkatervébõl

(részlet)

5. Most jönnek azok a témák, amelyekbõl még egy sor sincs meg. Ezek között az elsõ igen groteszk és igen mélyenjáró valami szeretne lenni. Félek azonban, hogy nem fogom hozzá megtalálni a szükséges beszélgetõ hangot és laza szerkezetet. Egyelõre csak a címe van meg, mely olyan hosszú, mintha egy tudálékos 18. századi szerzõ írta volna: „Ha a zsinati mozgalom a 15. században gyõzött volna… Bibó István címzetes váci kanonok beszélgetései apósával, Ravasz László bíboros-érsekkel * a római katolikus egyház újkori történetérõl, különös tekintettel a lutheránus és kálvinista kongregációkra. Egyház-, kultúr- és politikai történeti uchronia. (U-chronia az u-topia párja: nemlétezõ helyek helyett nemlétezõ idõfolyamatok leírása.) Ez azután igazi Lacinak ** való csemege volna, ha valaha is meg tudnám írni. Arnold Toynbee

Az impulzust hozzá Toynbee-nek egyetlen megjegyzése adta, amely szerint ha az egyház alkotmányosítására irányuló 15. századi mozgalom gyõz – s kis híján gyõzött –, akkor a reformáció elmarad és minden másképp lett volna.Ezt a „másképp”-et és mégis ugyanazt szeretném rögzíteni, amihez elég sok – humoros effektusra is irányuló – ötletem volna. Az alapgondolat az, hogy hogyan festene egy olyan – európai mértékkel mérve – univerzális spirituális központ, amely erkölcsi integritásban VII. Gergely súlyával, szellemi széleslátókörûségben Erazmus súlyával, az abszolutizmus, zsarnokság és hatalomimádat elleni haragjában pedig Victor Hugo súlyával jelennék meg az európai porondon. Az apróbb ötletek: Erazmus bíboros vagy akár pápa, Savonarola bíboros, a Kúria fegyelmi bizottságának elnöke, aki – egyedülálló esetként – megfosztja Borgia bíborost a bíborosi kalaptól, majd utóbb megvédi Kálvint, mert nagy szimpátiára gyullad annak genfi rémuralma iránt: Kálvinnal szemben viszont a Kúria erazmiánus bíborosai védik meg Servet-t; a tridenti zsinatot Augsburgban fejezik be, ahol megalakul az elsõ tisztán világiakból álló kongregáció, a lutheránus kongregáció, majd utóbb a kálvinista is; a Kúria és a zsinat azonban mindvégig óvatos kétkedéssel nézi mind Luther Szent Mártonnak a világi fejedelmekkel való kacérkodását, mind Kálvin Szent Jánosnak papi hatalomkoncentrációját és erkölcsi rémuralmát, mind a jezsuiták zsinatellenes pápai abszolutizmusra való törekvéseit; az Egyház leghevesebb haragja a fejedelmi abszolutizmus és jozefinizmus ellen irányul, mely ennek folytán soha átütõ sikert elérni nem tud; a „trón és oltár szövetségé”-nek még a fogalma sem létezik, lévén az Egyház mindennemû alkotmányosság ösztönzõje, a zsinat a „parlamentek anyja”, minek eredményeképpen a középkori szabadság megszakítás nélkül, organikusan nõ át modern szabadsággá; a pápai csalhatatlanságnak a jezsuiták által támogatott elvét az I. vatikáni zsinat tisztázza oly módon, hogy elválasztja a teológiai és az alkotmányjogi aspektust: teológiailag a csalhatatlanság abban áll, hogy a Szentlélek sohasem hagyja el az Egyházat (nem a pápát), az alkotmányjogi aspektus pedig abban áll, hogy a pápa, mint alkotmányos uralkodó „nem tehet rosszat”; a 17. században az Egyháznak legtöbb baja Angliával van, ahol a zsarnok királyok és archaikus társadalmi szervezet miatt a legnehezebben megy az alkotmányosság bevezetése, aminek Cromwell apát az elõharcosa; a 18. század második felében viszont franciskánus-kálvinista koalíció áll az Egyház élén, mely likvidálja a jezsuita rend pápai abszolutisztikus törekvéseit, majd a papság polgári alkotmányát bevezetni próbáló jozefinista XVI. Lajossal szemben Robespierre abbé vezetésével kirobbantja a francia forradalmat; a forradalmak nekivadulásaival szemben kialakuló visszahatás azonban mindjobban megérleli a pápaságnak a közvetlen hatalmi politika porondjáról való önkéntes visszavonulását; még 1806-ban a német egyházi fejedelemségek likvidálása fejében rákényszeríti a német uralkodót a világuralmi igényekre emlékeztetõ római császári cím letételére, s 1848-ban, mint az olasz szövetségi köztársaság elnöke, a custozzai és novarai csatákkal kiveri Olaszországból az olasz egység utolsó akadályát, a feudális savoyai házat, de azután az I. vatikáni zsinaton, 1870-ben önként megszünteti az olasz szövetségi köztársasághoz fûzõdõ közjogi kapcsolatait és meghirdeti a hatalom diabolikus voltáról szóló modern egyházi tanítást. Az egyházi republikanizmus fõ bástyái az olasz szövetségi köztársaság és a németalföldi köztársaság, a többi országokban a monarchiák lassan döglõdnek, de mind világosabban kirajzolódik a katolikus államelméletnek az a tanítása, hogy a monarchia idõleges és tökéletlen államforma. Ugyanekkor az Egyház meghirdeti a szocializmus lényeges alapgondolatát is az 1848-ban megjelent „Spectrum perdavit Europam” c. enciklikájában, melyet az Európa összes monarchiáiból kitiltott Marx páter szerkeszt a vatikáni könyvtárban. Az Egyház politikai uralmának új tünete jelentkezik a 20. században, amikor Oroszországban elõször Uljanov bíboros-pátriárka, majd Dzsugasvili bíboros-pátriárka kezükben egyesítik az egyházi és világi hatalmat, azonban Róma nagyon rossz szemmel nézi ezt és rákényszeríti a harmadik utódot, hogy az egyházi és világi fõséget újból válassza ketté. A pápaság jelentkezik, mint a gyarmatosítás fékezõje, leleplezõje és felszámolója, s általában a hatalommal való visszaélés minden formájának ellenfele: Zola püspök harcolja ki Dreyfus igazságát, s õ leplezi le a Luerdos-ban, egy dél-amerikai indián faluban elburjánzott csodás gyógyulások visszaéléseit is. A szerzetesrendek mind szélesebb körben vonnak be világiakat és specializálják magukat a szellemi élet különbözõ területeire: a bencések a történettudományra, a piaristák a pedagógiára, az újjászervezett jezsuiták a pszichológiára (Freud prelátus forradalmasítja a gyónási technikát), az irgalmasok az orvostudományra, stb. Az összes jelentõs szellemi áramlatok a kereszténység kebelében zajlanak le: Bertrand Russell bíboros a szabadgondolkodás elõharcosa és „Miért vagyok keresztény?” c. röpiratában fejti ki a keresztény szabadgondolkodás alaptételeit. Ugyancsak õ alapítja meg a 20. század elsõ negyedében Teilhard de Chardin bíborossal együtt a scientisták új kongregációját, mely hamarosan óriási jelentõségre jut és óriási tudományos kutató apparátust mozgat. Az Egyházat közben egy franciskánus-scientista koalíció kormányozza (a kálvinisták a szocializmussal való csökönyös szembenállásuk miatt ellenzékbe szorulnak), mely késlelteti az atomhasítással kapcsolatos kutatásokat, tekintettel az emberiség politikai szervezetének éretlenségére. Mindezek a fejlemények köztem és apósom között folyó párbeszédben idéztetnek fel, s ez alkalmat ad egy sor magyar vonatkozású uchronikus ötletre is: az 1514. évi budai zsinat nyomására az országgyûlés törvénybe iktatja az Urbarium Tripartitum-ot, a jobbágyok védelmére, a mohácsi vészt Dózsa György temesi gróf végszóra megérkezõ paraszthadai fordítják döntetlenre, II. Lajos életben marad és vénségére megörökli még Lengyelországot is, s az így kialakult hármas kelet-európai királyság, kissé laza szerkezete ellenére is az európai egyensúly tényezõjeként éli túl a különféle viharokat; a 20. században az utolsó Jagelló a kissé részeges VII. (Dob-zse) István. Mindezt azért írom le felesleges résztelességgel, mert félek, hogy az egészet sose sikerül megírnom. Az alapgondolat nem a keresztény vallás egysége, bár szeretném úgy megszerkeszteni, hogy minden igazán univerzális szemléletû katolikus és protestáns nosztalgiát kapjon utána, a lényeg azonban egy olyan spirituális központ, „tanító hivatal” elgondolása, mely társadalomformáló tényezõ tud lenni anélkül, hogy a hatalomkoncentráció csapdáiba beleessék. Ehhez történetileg a római pápaság került a legközelebb, de beleesett a hatalom buktatóiba. Még utoljára visszatérek e mû tervezett befejezésére. Az apósommal való párbeszéd folyamán mind világosabban kitûnik, hogy milyen közel volt az Egyház a 16. században a teljes szakadáshoz és a hatalmi harcokban való teljes lejáratódáshoz. E felismerés hatására én, mint a párbeszéd egyik szereplõje, tréfás ötletként felvázolok egy uchroniát (uchroniát az uchroniában!) „Ha a zsinati mozgalom nem gyõzött volna…” címen, amelyben leírom azt, ami tényleg történt és van. Apósom elszörnyed az egész perspektíván: mindenekelõtt egyes tréfás ötleteimet ítéli ízléstelen pikantériakeresésnek (pl. azt, hogy Borgia bíborosból pápa lesz, õ égetteti meg Savonarolát és meztelen orgiákat rendeztet a Vatikánban, vagy azt, hogy a katolikus-protestáns-erazmiánus szintézis egyetlen valamennyire is mûködõ szervezeti formáját egy hatfeleségû, vérengzõ parázna király alapítja meg, stb.); ezeken túlmenõen abszurdumnak ítéli azt a fantasztikus elképzelést, hogy a szerzetesi aszkézisen alapuló modern tudományosság és a keresztény emberméltóságon alapuló szabadságideál az Egyházon kívülálló mozgalmakként megjelenhessenek, pláne élesen egyházellenes formákat felvehessenek; legfõképpen pedig egyenesen blaszfémikusnak ítéli a hatalomkoncentrációs katolicizmusra, a megkövült keleti ortodoxiára és atomizált, erõtlen protestantizmusra szétesett kereszténység látomását, mert ez nem kevesebbet jelentene, mint azt, hogy a Szentlélek elhagyhatja az Egyházat! Ezzel a nyitott kérdéssel zárnám a beszédet. Persze ez is olyan mû, mellyel csak egy valamennyire bevezetett szerzõ állhatna elõ.

1979

in: Bibó István összegyûjtött munkái 1. pp 312-316

sajtó alá rendezte: Kemény István és Sárközi Mátyás

kiadó: Európai Protestáns Magyar Szadegyetem (Bern), 1981

ISBN 3-85421-003-5

(Elõször megjelent: Külhoni szövegtár I. Boston, 1979. 14-17. l.)