V

VALLÁS címszó Karl Rahner és Herbert Vorgrimler Teológiai kisszótárából (*)  A vallást fenomenológiailag gyakran "a szenttel való érintkezésként'' definiálják; az "érintkezés'' szó jelentése itt tág határok között mozoghat, és magában foglalhat elméleti, esztétikai és etikai-vallási aktusokat. Aquinói Szent Tamás szerint a vallásnak az a feladata, hogy hordozza az ember Istenre irányulását; számára mindenki vallásos, aki a világ "Istennek'' nevezett alapját és célját keresi. Szûkebb értelemben azt az istentiszteletet nevezik vallásnak, amely ebbôl a keresésból és reflexióból (istenbizonyítás) fejlôdik ki és társadalmilag kézzelfogható alakot is ölt. A vallásnak ebben az általános meghatározásában eltekintünk attól, hogy Isten közli önmagát az emberiséggel (Isten önközlése), hogy még azt a feltételt is megteremti, amely lehetôvé teszi igéjének meghallását, és hogy önközlését történelmileg megfordíthatatlanul megjelenítette Jézusban. A kereszténységnek ezek az alapkijelentései kétségkívül olyan tartalmakat fejeznek ki, amelyek a kereszténységet lényege szerint különböztetik meg más vallásoktól, és ezért azt a kérdést vetik fel, mennyiben jogos egyáltalán vallásnak tekinteni és vallásnak nevezni a kereszténységet (lásd K. Barth kereszténység-felfogását, mely szerint a kereszténység megítélése az összes vallásoknak mint olyan intézményeknek, amelyek által az ember igazolni és biztosítani kívánja magát Istennel szemben). Azok az újabb elméletek, amelyek pozitívan értékelik a vallást, az ember végtelen transzcendenciájának konkrét alakjaként fogják fel, illetve benne az ember reményeinek, igazi szükségleteinek és végtelen vágyainak beteljesületlenségét látják kifejezôdni.  A vallás újkori, ",kívülrôl jövô'' bírálata a vallásnak a világhoz való viszonyával függ össze. A vallásnak általában azt róják fel, hogy ellene van a tudománynak ( természettudomány és teológia), hogy akadálya az emancipációnak és a demokratizálódásnak, hogy a hamis tudatnak (ideológia) és a szubjektivizmusnak a megjelenési formája. A vallás ,,belülrôl jövô'' bírálata (amely a zsidókeresztény hagyományban a próféták óta mindig jelen van) minden vallási közösségben, az Egyházban is, fôképp a hivatal (intézmény) és a karizma közti konfliktus alakjában jelenik meg. Az evangélikus kereszténység egyik irányzata (D. Bonhoeffer nyomán) hajlamos arra, hogy elutasítsa a teizmust mint olyan elméletet, amely Istent a világ megmagyarázásához veszi igénybe, a gondviselés elfogadásával valamilyen aktív isteni világkormányzás létezését állítja, ideológiailag elôsegíti a fennálló viszonyok megmaradását és amely mindezek által a vallás elméleti foglalata is. Az evangélikus kereszténységnek ez az irányzata a teizmus helyett "tiszta hitet'' kíván (amit gyakran liturgia és imádság nélkül gondol el), mindenekelôtt pedig a világ szolgálatát követeli a ,,vallástalan kereszténységtôl'', melynek szolidaritást kell vállalnia minden szenvedô és hátrányos helyzetû emberrel. Ennek az elméletnek nem róhatjuk fel, hogy a hit gyakorlati "igazolására'' törekszik, arra azonban fel kell hívnunk az elmélet képviselôinek figyelmét, hogy maga is csak egy intézményes vallás hagyományának köszönheti létét, és maga is alá van vetve annak az immanens kényszerûségnek, hogy álláspontját társadalmilag konkrét módon fejtse ki, tehát ebben az irányzatban is elkerülhetetlenül érvényesül az a tendencia, hogy ismét vallási közösséggé váljék. -- Az igazi és jogos vallás teológiai problémájával kapcsolatban lásd: nem-keresztény vallások.  letölthetõ (.txt vagy windows .hlp formátumban innen: http://www.communio.hu/ppek/k150.htm