A, ÁBCDE, ÉFGHI, ÍJKLMNO, Ó, Ö, ŐPQRS, SzTU, Ú, Ü, ŰVWXYZ, Zs


Bulányi György


Bulányi György, a pacifista pap gyémántmiséje a háború küszöbén [hvg.hu]

Bulányi György írásainak tartalomjegyzéke

A béke forgatókönyvei - Bulányi György 2001. szeptemberi levelei George W. Bush amerikai elnöknek, illetve a terroristáknak.

Máté-Tóth András: Bulányi György teológiája. A szegedi egyetem vallástudományi tanszékvezetõje 1996-os, német nyelvû disszertációjának részleges magyar fordítása. vissza / back

Bulányiról a HVG archívumából:

Gerlóczy Ferenc: Ki tért meg? (Bulányi György piarista atya egyházi rehabilitációja - HVG, 1997. október 4.) --- Bokrok ---

Gerlóczy Ferenc: Vissza a békéhez! Interjú Bulányi György volt piarista tanárral - HVG, 1995. szeptember 30.) 

Dobszay János: "Isten szabadságra épitette tervét." (Interjú Bulányi Györggyel:  HVG, 1993. december 11.)vissza / back

HVG1997/4010.04.89-92. • Szellem • cikk
A felmentett bulányizmus • 
Ki tért meg? 

Furcsa – ausztriai – kerülõvel lett nemrégiben közismert Magyarországon: több mint másfél évtizeddel azután, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Kar eltiltotta a nyilvános misézéstõl Bulányi Györgyöt, Róma közbejöttével felmentést kapott a piarista páter. Az illetékes egyházi körökben azóta is visszafogottan kommentált hír szenzációértékét az érintett adta meg: a római katolikus egyház története során nemigen „rehabilitált” életükben általa korábban elmarasztaltakat. 

„A Püspöki Konferencia a Bulányi Györggyel kapcsolatos vizsgálatát a maga részérõl lezárta, és a kifogásolt nézeteket felterjesztette Rómába a Hittani Kongregációhoz. Addig is azonban a Püspöki Konferencia valamennyi megyés fõpásztora... a saját egyházmegyéje területén Bulányi Györgytõl megvonta a nyilvános misézés, az igehirdetés, a szentségek, valamint a szentelmények kiszolgáltatásának jogát” – olvasható a Bokor katolikus bázisközösség vezetõje ellen 1982 júniusában hozott ítéletben. Mindehhez „végrehajtási utasítás” is járult, amely felszólította a katolikus papságot: tartsa távol magát mindazoktól a megnyilatkozásoktól és összejövetelektõl, amelyeket Bulányi atya és az õ tanait követõk szerveznek (lásd keretes írásunkat). 

Így is történt – mindmostanáig. A „bulányisták” fekete báránynak számítottak a katolikus egyházban, s majd csak a jövõ fogja megmutatni, mennyire maradnak azok ezután is. Több mint tizenöt évnek kellett eltelnie ugyanis már ahhoz is, hogy a magyar püspökkar most, szeptember 10-ei keltezéssel bejelentse, miután a római Hittani Kongregáció, a páter nézeteit megvizsgálván, azokban eretnekséget nem talált, a 78 éves piarista szerzetes ezentúl magyarországi templomokban is misézhet. 

„Az elmúlt tizenöt esztendõ alatt azt tapasztaltam, hogy ha a volt pártfõiskolán misézem, nincsen semmi baj, ha református templomban misézem, akkor sincsen semmi baj. Ha otthon misézem, abból sincsen semmi baj, ha Bécsben misézem, abból sincsen semmi baj. Hát kiderült, hogy csupán az egyház által ellenõrzött épületekben, vagyis a magyar katolikus templomokban nem volt szabad miséznem” – mondta a piarista atya, arra emlékeztetve, hogy a katolikus kánonjog ismeri ugyan a kiközösítés (excommunicatio) és a felfüggesztés (suspensio) büntetéseit, nem így viszont a nyilvános helyen való misézéstõl való eltiltást. Mindebben pedig annak bizonyítékát látja, hogy az ellene és közössége ellen hozott döntést egyháza csak végrehajtotta, valójában azonban az állam hozta meg. Ezt közvetve, mondja, még Cserháti József egykori pécsi püspök is elismerte, amikor 1994 tavaszán, néhány héttel a halála elõtt az osztrák televíziónak adott nyilatkozatában arról beszélt, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) marionettfigurákként ugráltatta az akkori püspöki kar tagjait. Az 1982-es körlevelet aláíró püspöki testületbõl ma már csak hárman szolgálnak: Paskai László esztergomi, Dankó László kalocsai érsek, valamint Keresztes Szilárd hajdúdorogi görög katolikus püspök. 

Bulányi egyébként ma úgy látja, a vele szemben akkor eljárók „a legirgalmasabb módját választották annak, hogy teljesítsék azt, amit tõlük az államhatalom kívánt. Ráadásul ezt az ítéletet is feltételes jelleggel hozták. Õk tettek egy megállapítást az én tanításomra, de ezt a megállapítást azonnal Róma, a Hittani Kongregáció ítélete alá bocsátották.” A korábbi Szent Inkvizícióból Hittani Kongregációra átkeresztelt testület elõször három évig fektette a Budapestrõl érkezett Bulányi-aktát. Ennyi idõbe telt, amíg Joseph Ratzinger, a kongregáció prefektusa végül összeállított egy, a zsinat dokumentumaiból szerkesztett, 12 pontból álló listát, amelyet Bulányinak – hogy mentesüljön az eretnekség vádja alól – alá kellett volna írnia. 

Erre – indokolt akkoriban Ratzinger – azért volt szükség, mert bár a Rómába felterjesztett Bulányi-írásokban, elsõsorban az Egyházrend és az Erény-e az engedelmesség? címû mûvekben foglalt nézetrendszer önmagában nem volt eretneknek tekinthetõ, mégis, „úgy, ahogyan hangzik, téves, veszélyes és félrevezetõ”. Bulányi még akkor, 1985-ben aláírta ugyan a 12 pontot, ám csak egy tizenharmadik, szintén a zsinati dokumentumokból származó szövegrésszel kiegészítve, amely szerint az ember „csak a lelkiismeretének tartozik engedelmességgel”. E tizenharmadik pont azonban Ratzinger szerint eleve viszonylagossá tette az állásfoglalást. Márpedig a nagytekintélyû teológus – derül ki egy, az Osservatore Romano vatikáni lap német kiadásában megjelent tanulmányából – éppen a relativizmust tartja a kereszténységet fenyegetõ legnagyobb jelenkori veszélynek. Róma legújabb állásfoglalása híján egészen ez év elejéig húzódott a Bulányi-ügy, s februárban azzal a kompromisszummal sikerült lezárni, hogy a Bulányi javasolta tizenharmadik pont – ha nem is külön, de a negyedik pont részeként – bekerült a dokumentumba, amit a páter végül aláírt. Ezt Róma tudomásul vette, errõl tájékoztatta a magyar püspöki kart, õk meg az érintettet. A nyilvánosságot sokáig senki sem. 

A hosszas csöndet, illetve annak okát kérésünkre a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke, Seregély István egri érsek nem kívánta kommentálni, illetve magyarázni.„Remélem, hogy az idõsödõ páter Bulányi még békét, örömet és megnyugvást találhat. Minél tovább húzódik ugyanis az ügy, annál fájdalmasabb lesz a megoldás, márpedig a magyar katolikus egyház nincs abban a helyzetben, hogy híveirõl lemondhasson. A népeket, a másként gondolkodókat, az ateistákat evangelizáló egyháznak a saját tagjaira is oda kell figyelnie” – fogalmazott a Magyar Nemzetben még a döntés nyilvánosságra hozatala elõtt Várszegi Asztrik püspök, Pannonhalma reformer hírében álló fõapátja. Idén augusztus 1-jén keltezett levelében pedig maga Bulányi a következõ szavakkal fordult a püspöki kar egyik érseki rangú tagjához: „Nagyobb dologról van szó hazai egyházunk e másfél évtizednél is régibb, valójában 1945 óta folyó belsõ harcában, mint teológiám megítélése. Arról, hogy a Gondviselés akaratából ránk szakadt nehéz történelmi helyzetben mit is kívánt tõlünk a hûség Jézushoz. Voltak, akik a szenvedés, s voltak, akik a kompromisszum útját választották. Húsz esztendõ elteltével, 1964-ben a Vatikán a kompromisszum útját választók mellé állt, a maga »keleti politikájának« jegyében... Akármi is lett e politika, a kompromisszum útját választásnak a következménye, jó volna, ha a hazai hierarchia bölcsessége folytatná a vatikáni hierarchia kezdeményezését, s meg tudná teremteni döntésével hazai egyházunkban a kiengesztelõdést, a békét az elmúlt nehéz félszázadban két különbözõ utat választók között.” 

Persze ha „csupán” ennyi – és ennyire elvi – lett volna a Bokor üzenete, valószínûleg nem lett volna vallási „külügy” is belõle. A közösség tagjai azonban – mintegy harmincan – 1976-tól kezdve Jézusra hivatkozva visszaadták a katonakönyvüket, s inkább vállalták a börtönt, mint hogy ne aszerint cselekedjenek, amit Jézus mondott: „Szeressétek ellenségeiteket.” Ezt az ÁEH már nem nyelte le – mondja errõl Bulányi György. „Pedig 1981-ben Luigi Poggi vatikáni utazó nagykövet a Hiltonban közölte velem Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal vezetõjének üzenetét: szabad utat enged a kisközösségi munkának, csak a szolgálatmegtagadásokkal hagyjunk fel. A fiatalok azonban mentek a börtönbe.” 

Pedig a szolgálatmegtagadók akkor már nemcsak az evangéliumokra, hanem a Gaudium et spes II. vatikáni zsinati dokumentum 79. pontjára is hivatkoztak, amely kimondja: „Méltányosnak látszik, hogy a törvények megértõen intézkedjenek azokról, akik lelkiismereti okokból nem fognak fegyvert.” Igaz, ugyanitt, néhány sorral lejjebb olvasható az a mondat is, amely szerint „akik katonáskodva szolgálják hazájukat, ...a béke megszilárdításához járulnak hozzá”. A Bulányit eltanácsoló magyar klérus nyilván ez utóbbi gondolatot érezte erõsebbnek, amikor engedett az állampárt világi nyomásának. Bizonyára Szent Ágoston alapvetésére gondoltak, aki a konstantini fordulat, „a trón és az oltár szövetségének létrejötte” után megalkotta az „igazságos háború” fogalmát. Bulányi és követõi viszont a korai keresztény gondolkodókat követték, akik kategorikusan ellenezték, hogy a keresztények fegyvert fogjanak. A két álláspont évszázadokon át oly szöges ellentétben állt egymással, hogy a majd 1700 évvel ezelõtti konstantini fordulat óta a II. vatikáni zsinat fentebb idézett, a szolgálatmegtagadásra vonatkozó mondata volt az elsõ hivatalos megnyilatkozás az egyház részérõl arra vonatkozólag, hogy a „ne ölj” parancsot a keresztényeknek akár az egyházzal szövetséges állam érdekével szemben is jogukban állhat komolyan venni. 

Az utópisztikus keresztény bázisközösség most vezetõjével, Bulányi Györggyel együtt rehabilitáltatott? Lapzártakor néhány katolikus könyvesboltban már lehetett Bulányi-könyveket kapni. A páter nemsokára nyilvánosan misézni fog. Mégis – részben, mert a közösség nézetei az erõszakmentességrõl és az osztozásról igen radikálisak, részben pedig mert sokak nézete szerint a katolikus egyházban még több mint harminc évvel a második vatikáni zsinat után sem fejezõdött be a rendszerváltás – Bulányi Györgynek lehet igaza, aki„rehabilitációját” csupán elsõ lépésnek nevezte. Mint a tavaly a bécsi egyetemen Bulányi és a Bokor-mozgalom címmel disszertáló Máté-Tóth András teológus fogalmazott: „A Bulányi-akta lezárult, a Bulányi-ügy azonban még távolról sem”. 

GERLÓCZY FERENC vissza / back
 
 
 

Bokrok

Bulányi György 1945-ben egy páter Kolakovics álnéven mûködõ horvát jezsuita hatására kezdett el vallási kisközösségeket szervezni. Kolakovics azt mondta neki: hamarosan olyan idõk jönnek, hogy az egyház csak ezekben a kisközösségekben tud tovább élni. A páter hamarosan a Szovjetunióba ment téríteni, Bulányi pedig elõbb Kolakovics egyik csoportját vette át, majd hamarosan önálló katolikus kisközösségeket szervezett. Az alulról építkezõ, 5–12 fõs úgynevezett bázisközösségeket, amelyekben a tanítványok hamarosan tanárokká lettek, s maguk is önálló közösségeket szerveztek, az állam egészen a hetvenes évekig üldözte. 1972-ig perek tucatjaiban ítélték el a bázisközösségek vezetõit és tagjait. A II. vatikáni zsinat alatt megválasztott VI. Pál pápasága idején, a helsinki záróokmány aláírására készülõ magyar állam már türelmesebb hangot ütött meg, tudván, hogy a Vatikán belement a reálpolitikába: „inkább legyenek a magyar egyháznak püspökei, még ha dróton rángatja is õket az állam – értékeli az akkori fejleményt Bulányi –, mint hogy egyáltalán ne legyenek”.

Az alulról szervezõdõ bázisközösségek léte persze korántsem volt csupán magyarországi jelenség. A hatvanas és hetvenes évektõl kezdve mind Latin-Amerikában, mind Nyugat-Európában és Észak-Amerikában futótûzként terjedt a „mozgalom”. A latin-amerikai, az úgynevezett felszabadítási teológiával összefüggésbe hozott közösségek inkább a társadalmi igazságosság, a fejlett Nyugat bázisközösségei inkább a szabad választás nézõpontját képviselték. Ez utóbbiakból indult el aztán napjaink szabad püspökválasztást, a nõk pappá szentelését, az abortusz engedélyezését és más liberális célokat maga elé tûzõ, „egyházi népszavazást” követelõ katolikus reformmozgalma is. A nevét a kiscsoportok bokorszerûségérõl kapott, késõbb a folyton égõ, el mégsem hamvadó mózesi csipkebokorra is vonatkoztató Bulányi-féle bázisközösség – mondják – egyszerre képviseli a szociális és a szabadság-szempontokat. 

A mozgalom mintegy kétezres tagsága – amelynél a csendes szimpatizánsok köre lényegesen nagyobbra tehetõ – például igazi papi tizedet fizet: mindenki jövedelme 10 százalékát fizeti be a közös alapba, amelynek aztán mindössze 5 százalékát fordítják a Bokor fenntartására, 25 százalékát magyarországi és kelet-európai szegényeknek, 70 százalékát pedig harmadik világbeli egyházi szervezeteknek juttatják.

„A hierarchia abból indul ki, hogy a magyar egyház szegény, s koldul a Nyugattól – mondja Simonyi Gyula teológus-közgazdász, a Bokor tagja. – Mi ezzel szemben azt mondjuk, hogy vannak nálunk lényegesen szegényebbek és nyomorúságosabbak, s mi vagyunk azok, akiknek adnunk kell.” Ami pedig a szabadságot illeti, Bulányi atya szerint „ötezer tévedhetetlen hitvallás van a világon, s az egyikhez tartozni kell. A Bokor számára a lényeg a jézusi üzenet. Az pedig bármelyik hitvallás mellett elszabotálható – vagy megvalósítható. Kicsinek kell lenni, szelídnek kell lenni, szolgálni kell a másikat, osztozni kell – ez mindenkinek a lelkiismeretébe bele van írva, bár sokszor az ellenkezõjét csináljuk. De nincs benne kétség, hogy ez a jó.” 

A Bokorban az osztozást olyan komolyan veszik, hogy nemrég a Balaton-felvidéken egy 25 hektáros rétet vásároltak. Ott, a Bokorligetnek keresztelt területen kívánja a közösség kipróbálni (alkalmasint az 1536-ban Innsbruckban megégetett kommunisztikus pacifista eretnek Jakob Hutter kései leszármazottai, az Amerikában öt, Angliában két faluközösséget sikerrel mûködtetõ Bruderhof közösség tapasztalatait is felhasználva) – Bulányi szavaival – a „marxi kísérlet csõdje utáni választ. Lehet ezen a földön élni, de csak osztozással.”

vissza / back
 
 
 

HVG  1995/39  09.30.  86. • Szellem • interjú 
Vissza a békéhez!

Milyen esélyei vannak a pacifizmusnak a népirtás korában? – kérdeztük Bulányi György volt piarista tanártól, annak az idén ötven éves Bokor katolikus bázisközösségnek az alapítójától, amelynek a tagjai a Kádár-rendszer alatt inkább leültek három évet börtönben, semhogy katonának menjenek. Bulányit 1982-ben a Magyar Katolikus Püspöki Kar – Magyarország területén – eltiltotta a nyilvános papi mûködéstõl. A szilencium máig tart.

HVG: Ön azt tanítja, hogy aki nem alkalmaz erõszakot, azt nem lehet legyõzni. Milyen esélyt ad ma annak a magatartásnak, hogy valaki, akire rálõnek, ne lõjön vissza?

Bulányi György: Aki ilyen kérdéseket fogalmaz meg, az tudja, hogy a válasznak semmi köze nem lehet semmiféle kincstári optimizmushoz. Bárki végiggondolhatja az emberiség elõtt álló alternatívát: verekedünk, a Földgolyó fölrobbantásáig, avagy hüvelybe dugjuk a kardot, s Jézushoz hasonlóan elmegyünk a pusztába. Van olyan ember, akinek ez a második, és van olyan, akinek az elsõ megoldás nem jelent semmiféle perspektívát – én az utóbbiak közé tartozom. 

HVG: De mik a kilátásai azoknak, akik elvetik az elsõ lehetõséget, nem akarnának fegyvert ragadni, ám gyengék ahhoz, hogy fölvegyék az ellenállás keresztjét, s vállalják az üldözöttséget, adott esetben a halált is? Hiszen kétségtelen, a feltámadásban való hit nem mindig vigasz a köznapi ember számára, ha tudja, hogy lehetõségeirõl, vagyonáról, talán az életérõl kell lemondania.

B. Gy.: Márpedig ez a legkártékonyabb emberfajta. Mert ez emberfelettivé teszi a krisztusi halálutat a maga jámborságával, és az önmaga örök életébe vetett reményével mûködik közre az elsõ alternatívában.

HVG: Kártékonyabb volna, mint az, aki l? és öl? 

B. Gy.: Kártékonyabb. A történelem azt mutatja, hogy amióta megtörtént a „szakosodás” a törzseken belül, és a papkirályból egyfelõl sámán, másfelõl hadvezér lett, a hadvezér mindig a sámán – vagy a tábori püspök – áldásával viszi harcba a katonákat. Aki hallotta az evangéliumot, de semmibe veszi, aki a Krisztus-követést ócska és olcsó templomjárásra és vallásoskodásra cseréli, aki bevonul katonának – ha pedig pap, akkor tábori papnak –, azé a nagyobb felelõsség. Azé a nagyobb felelõsség, aki átment az evangélium iskoláján, de magában mégis úgy dönt: én ebbõl a vértanúképzõ fõiskolából kiiratkozom.

HVG: De mi van azokkal, akik nem vonhatók felelõsségre azért, hogy nem ismerik a krisztusi tanítást – vagy mert más vallásúak, vagy mert ateisták, ami szintén nem zárja ki, hogy humanisták legyenek? 

B. Gy.: A felelõsség természetesen nemcsak az evangélium ismerõié, az Újszövetségben írástudóknak nevezett rétegé, hanem az úgynevezett gondolkodó értelmiségé, a szellem embereié általában. Igaz, a társadalom többsége nem fogalmazza meg, amit az ötvenes évek német avantgárdja úgy mondott: „ohne uns” – nélkülünk! De ha egy állam – a választások becsületességének biztosítása mellett – csak egyetlen egyszer is megszavaztatná az anyákat, a feleségeket, a lányokat, óhajtják-e, hogy fiukat, férjüket, apjukat elvigyék a frontra, akkor bizony kiderülne, hogy itt is és a folyón túl is milyen hazafiatlan bagázs lakik. Ettõl az óriási és döntõ többségtõl azonban mindenképp megkülönböztetem azt a tábort, amelyik azt mondja, hogy sehonnai, bitang ember az, aki nem tud a hazáért elpusztulni. Az elsõ, a hatalmas tábor ugyanis ezt mondja: „Ha bevonulok, akkor van egy túlélési lehetõség, míg ha megtagadom, azonnal a falhoz állítanak.” Csakhogy ki adta az államhatalomnak azt a jogot, hogy mindössze a biztos halál vagy az esetleges túlélés között engedjen választani? S lám, ezt ma olyan természetesnek tartjuk, mint a leveg?t, pedig ez a brigantiság csimborasszója – amit az úgynevezett keresztény társadalom produkált, amikor bevezette az általános hadkötelezettséget. Volt egy ember, aki felemelte a szavát ellene: gróf Tolsztoj Leó. Mi lett a sorsa? Kiközösítette az egyház. Pedig Tolsztoj Jézus hangját ütötte meg. Az emberiség döntõ többsége partnerévé lett a hatalomgyakorlóknak, mivel egyszerûen élni akar.

HVG: Ha minden háború – noha császárok és vezérek vívják – mindig az ügyeletes „sámánok” közremûködésével történik, és az ideológiájukat mindig a vallások adják, végsõ soron nem vallásháború-e valamennyi?

B. Gy.: Arnold Toynbee, századunk nagy angol történésze azt a megállapítást tette, hogy bár az emberiség mind a nyolc nagy vallása tudja, hogy a szeretet az Isten üzenete, a hatalom kísértésének mégis mind áldozatul esett. S e pillanattól kezdve minden nagy vallás saját maga végzi el az alapítók gondolataihoz hûségesnek maradtakon, a nem áruló írástudókon azt, amit a cézár a csábítás elõti idõszakban még maga tett meg. Ez magyarul annyit jelent, hogy ha például írnánk egy keresztény egyháztörténetet úgy, hogy azokra a személyekre és mozgalmakra koncentrálunk, akik és amelyek hûségesek akartak maradni a jézusi gondolathoz, akkor az egyháztörténetek a máglyagyújtások történeteivé alakulnának át.

HVG: Mindebbõl, amit mondott, az derül ki, hogy valaki vagy Krisztust követi, vállalva, hogy õt is üldözni fogják, vagy az õ üldözõihöz társul. Harmadik lehetõség nincs?

B. Gy.: Nincs. Ám ez az egész békeprobléma tulajdonképpen következményprobléma. Az alapprobléma a kiváltság. Ha valaki gazdagabb, mint a többiek, irigységet vált ki a többiekbõl. Ezért aztán meg kell védenie magát tõlük: fegyverkeznie kell. Csakhogy aki a vagyonát félti, Jézus szavai szerint a mammonnak szolgál, és fegyverkezni fog. Aki azonban Istennek szolgál, nem fog fegyverkezni. Még azon a címen sem, hogy „talpra magyar, hí a haza!”... Különben a hazát és a nemzetet nem sikeres tömeggyilkolási mûveletekkel lehet fenntartani, hanem gyermekek világrahozatalával. Az egész hazafias ipar – jó esetben – a hatalmon levõk önbecsapása. A nagy vallások hierarchiái pedig ezt öntözik meg szenteltvízzel.

HVG: Ez így elég komoran hangzik. Látna-e mégis nem kincstári, de e világi, e világra vonatkozó optimizmussal valamilyen esélyt a pacifista magatartás számára? 

B. Gy.: A Bokor ötvenéves jubileumán tartott pohárköszöntõmben azt mondtam közösségünkre, hogy „civil, nonprofit organizáció”. Így jelölöm meg ma a jézusi üzenet tartalmát. A „civilbõl” kiesik a politikus is, a fõpap is, a „nonprofit” pedig arra utal, ami kihúzza a létalapot a fegyvergyáros alól. Nem akarok gazdagabb lenni, mint a másik, megértem az evangéliumi üzenetnek az alap-mondanivalóját, az osztozást.

vissza / back
 

HVG  1993/50  12.11.  40. • HVG Interjú • interjú 
VÁLASZOL EGY MÁSKÉNT GONDOLKODÓ PAP •
Isten szabadságra építette tervét

A nyolcvanas évek elején az alternatív katonai szolgálat lehetõségének megteremtéséért vívott harcával hívta fel magára a katolikus egyházon kívül állók figyelmét Bulányi György (73 éves) piarista szerzetes, a róla elnevezett – késõbb bokor néven ismertté vált – vallási közösség megalapítója. „Elõbb a népi írókat olvasván kérdõjelezõdik meg bennem a történelmi kereszténység, majd mélyet szívok a marxizmusból, hogy rájöjjek: ennek a marxizmusnak a szándékai különbek, mint azok, amelyeket a teológián és az egyházban megismertem” – fogalmazta meg a Püspöki Kar által 1982-ben a nyilvános m?ködéstõl eltiltott pap, milyen történelmi elõzményei voltak, hogy ma számos kérdésben a Vatikánétól eltérõ álláspontot képvisel.

HVG: Immáron létezik alternatív katonai szolgálat, s nem kell szabadságvesztéstõl tartania annak, aki lelkiismereti okból nem fog fegyvert. Gyõztesnek érzi-e magát a Bokor-közösség, amelynek több tagja is vállalta a szolgálatmegtagadással járó fogházbüntetést?

B. Gy.: A katonáskodást helyettesítõ polgári szolgálatot elsõ lépésnek tekintjük a gyõzelem felé vezetõ úton. A következõ a hadkötelezettség megszüntetése, majd pedig országunk semlegessége. A gyõzelem: ha az emberiség kikapcsolja az erõszak-alkalmazást mint a konfliktusmegszüntetés eszközét. Tanítványai akarunk lenni annak a Jézusnak, aki Péterrel visszatétette hüvelyébe a kardot. Fegyveres védelem nélkül akarunk élni. Védekeztünk a tatár ellen, s egy év alatt elpusztult a magyarság fele. Védekeztünk a török ellen, s két század alatt újra felére olvadt nemzetünk. Nem akarjuk, hogy véderõnk folytán újból és újból temetõvé és romhalmazzá legyen országunk. 

HVG: Ön nemrég azt mondta egy konferencián: kötelezõvé kellene tenni a keresztény értékrend bemutatását az iskolákban. Úgy hírlik, a katonai tanintézetek némelyikében néhány hete bibliai ismereteket is oktatnak...

B. Gy.: A katonai tanintézetekben a „hitoktatásnak” – az imént mondottak alapján – ezzel kellene kezdõdnie: „Menjetek haza, és dolgozzatok a szakmátokban!” Az említett konferencián arról beszéltem, a társadalom alapvetõ érdeke, hogy közel fél évszázad után ismét lehetõség legyen az iskolákban az egyetemes emberi érvényû gondolatokkal találkozni. Ezt a feladatot az államnak nem szabad nagylelkûen rábíznia az egyházakra. Például mert a szülõk elszabotálják gyermekeik hitoktatását. További ok: állami pénzen nem szabad részleges érvényû, párt- vagy felekezetjellegû szövegeket tanítani. E szervezetek terjesszék eszméiket saját forrásaikból. Az iskolákban az általános mûveltség világnézet-független ismeretanyagán túl a világnézeti tájékozódáshoz szükséges ismereteket kell átadni. Az illetékes minisztériumnak el kellene készítenie egy Gondolkodás- és viselkedéstan címû tankönyvsorozatot, amelyben például helyet kapnának érvek és ellenérvek arról, van-e Isten, s hogy miért nem szabad erõszakot igénybe venni a konfliktusok megoldásában. Láttam ilyen szellemben írt nyugati tankönyveket. Azt gondolom, egyetlen párt vagy felekezet sem tiltakozhat ez ellen. A jelenlegi állapot viszont megengedhetetlenül veszélyes: az ifjúság többsége semmiféle világnézeti oktatásban nem részesül.

HVG: A bokor elnevezés tudtommal onnan ered, hogy ön egy elmélkedésében arról írt, közösségük azért küzd, hogy a jézusi gondolat minél több helyen bokrosodjék. Eszerint rokonszenveznek a magukat keresztény szemléletûnek valló pártokkal?

B. Gy: Ha a „keresztény” annyit jelent, hogy „Jézus tanítványa”, akkor ez a kifejezés: „keresztény szellemû párt”, ellentmondás. Jézus a szeretet társadalmának elkötelezettje. Boldogok a kicsik, a szelídek, a szegények – ez az õ evangéliuma. A politika a hatályos törvények s e törvények áthágását szankcionáló büntetések világa, vagyis karhatalmat feltételez. A politika a kiváltságokra törekedés világa: nagyobbnak, gazdagabbnak, erõsebbnek lenni, mint a másik – egy országon belül, s az országok között. Ez gazdasági válságot, ökológiai katasztrófát, háborúskodást eredményez. A szeretet társadalma a jézusi eszményekre nevelõ családok és kis közösségek erejében növekedik, nem pedig a politikai pártokéban.

HVG: A politikától való tartózkodás a választásoktól való távolmaradásukat is jelenti?

B. Gy.: Azt hiszem, a bokor tagjainak nagy hányada megy el szavazni. A jézusi elgondolásokhoz közelebb álló pártokra, személyekre voksolunk. Volt, aki függetlenként még a parlamenti képviselõség gondolatával is kacérkodott, hogy úgy a parlamenten keresztül „kiabálhatná bele” társadalmunkba az egyes kérdésekben jézusinak gondolt álláspontunkat. De hamarosan nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy az ilyen kísérlet gyorsan ellehetetlenülne, a törvényeket csak szankció nélkül szavazhatná meg, nem tehetne esküt.

HVG: A közelmúltban négy vallási közösséget destruktív szektának minõsített a parlament, s megvonta állami támogatásukat. Mi errõl a véleménye?

B. Gy.: Nem hiszem, hogy bármiféle baj lehetne abból, ha egy olyan gyermeket, akit a történelmi egyházak nem tudtak elérni, például Krisna-hívõk evangélizálnak. Isten szabadságra építette tervét. Hatalmi gondolkodást tükröz, hogy harcolni kell a másfajta felfogás ellen. Minden ember magában hordozza a jót, s ha a belsõ hangra figyel, azt követi: Istenre figyel, és õt követi. Ja, hogy sokféle belsõ hang, sokféle szubjektum van? Erre azt mondom: Jézus arca ezerféle formában jelenik meg. Ma talán nyolcezer vallás „birtokolja a tökéletességet”. Jézus nem azt követeli, hogy azt valld meg, amiben nem hiszel.

DOBSZAY JÁNOS

vissza / back

vissza / back

 
A, ÁBCDE, ÉFGHI, ÍJKLMNO, Ó, Ö, ŐPQRS, SzTU, Ú, Ü, ŰVWXYZ, Zs

a lap tetejére / top