Hol a szerelem és mi az egyáltalán?

Megváltozott a világ; reggel az ég nem „már megint borús”, hanem örülünk, hogy mindjárt kisüt a Nap, amely különben is másként süt, mint máskor. Energiával töltődünk fel. Örömmel végezzük máskor monoton cselekedeteinket. A gondolataink szórakozottan el-elkalandoznak, hogy ezerféle helyzetből, ezerféle szempontból kiindulva mindig ugyanoda, egyetlen ember személyéhez kanyarodjanak vissza. Mindenről ő jut az eszünkbe – aki lehet, hogy mit sem tud erről, de az is lehet, hogy az ő érzései napról napra a miénkkel együtt, közös boldogságban erősödnek. Közben alig eszünk, alig alszunk, végig izgatottak vagyunk. Emelkedettek lettünk, megnemesedtünk – Karinthy Frigyes értelmezésében mindenképpen, aki szerint, ha magyarul azt mondjuk, hogy valaki „nemes” jellemű, viselkedésű, azt is beleértjük ebbe, hogy nőiesen, illetve férfiasan, valamelyik nem képviselőjeként „nemes”.

Aki szerelmes, tudja, mi a szerelem – a saját magáét mindenképpen átéli. De többnyire nem „lát ki” saját a szerelméből, másokét már vagy nem veszi észre, vagy nem veszi komolyan, és dőrén azt képzeli, hogy azon a csodálatos valamin, amit ő most érez, előtte a világtörténelemben még senki sem esett át. Hány kamasz és más szerelemre képes halandó gondolkodott már így: „ugyan már, mi volt Rómeó és Júlia szerelme ahhoz képest, amit én érzek?!” (De ha elég romantikus alkat, a kamasz esetleg mégis Shakespeare-t fog szavalni a lánynak – és a szerelmes regényeket is világszerte azért olvassák, mert az írók mégiscsak tudják, mit éreznek a szerelmesek - azért is tudják leírni olyan pontosan. Tolsztoj mindent tudott Anna Karenina, Thomas Mann pedig a szerelmes Jákób érzéseiről, és Flaubert odáig merészkedett a szereplőjével való azonosulásban, hogy joggal mondhatta: „Madame Bovary – c’est moi” – Madame Bovary – én vagyok.

Aki éppen nem éli át, aki talán csak vágyakozik arra, hogy (megint) szerelmes legyen, könnyen úgy érezheti, hogy a szerelem elveszett. Hol a szerelem? (És: mi a szerelem? Mitől van? Miért éppen azt szeretjük, akit szeretünk? A fajfenntartás szolgálatában állna az egész? Nem éppen abban különbözne az emberi nemiség a többi lény szexuális viselkedésétől, hogy az élvezet benne levált a fajfenntartásról, és öncéllá vált? Akkor pedig?)

Még a google is zavarban van, amikor a szerelemről kérdezzük. Ha azt ütjük be, hitelválság, vagy golyóscsapágy, akkor releváns találatokat kapunk. De ha azt, hogy szerelem, akkor a google (még a magyarul is, pedig nekünk legalább külön szavunk van a szerelemre) társkereső oldalak tömegére kalauzol, rózsaszínű női portálokra, Valentín-napi oldalakra, esetleg szerelmesvers-gyűjteményekre visz, netán párkapcsolati terápiák, gésa-golyók és nemibetegség-gondozók is lesznek a találatok közt.

A wikipedia akadémikusan egyensúlyozza a szempontokat – és szembeszökő, mekkora teret szentel az elmúlt két évtizedben amerikai egyetemeken uralkodóvá lett szemléletnek, amely szerint a szerelem valójában kémia volna. E nézetek szerint megismerkedésekkor a tesztoszteron, illetve az ösztrogén dolgozik bennünk, amikor randizunk, feromonnal kábítjuk el a másik nem képviselőjét; s összességében nem Ámor nyila sebzett meg bennünket, csupán a feniletilamin-szint ment feljebb a vérünkben.

De vajon mitől és mivel együtt megy föl a feniletilamin-szintje a vérben? Miért pont őközötte és énközöttem támadt hirtelen valami erős mágneses mező? Miért nem mással? Miért éppen Jóska? Miért éppen Mari? És: mi megy most végbe Mariban és Jóskában? Mit éreznek? A „miért?” –tel kezdődő kérdésekre többnyire a tudomány és a filozófia válaszol – ki-ki a maga módján; akár enzimeket definiálva, akár más magyarázatokat keresve. Szondi Lipót sorsanalitikus szerint a párválasztáskor, természetesen öntudatlanul, valójában a gének vonzzák egymást – a megfelelő utódlás érdekében. (Ehhez hasonlót gondolt évtizedekkel később Richard Dawkins biológus híres, The Selfish Gene (Az önző gén) című könyvében, kimondva, hogy az evolúció alanya nem a egyén vagy a faj, hanem a gének. ) Arthur Schopenhauer német filozófus a 19. század közepén, spekulatív módon és gének nélkül, hasonló eredményre jutott. Mi az a titokzatos erő, kérdezte, amelynek hatására diplomáciai tárgyalások, tudományos tanácskozások résztvevőinek józan ítélőképessége kerül veszélybe, ha egy rossz pillanatban előkerül egy rózsaszín, illatos boríték, egy női keszkenő?!. A filozófus szerint méltatlan, hogy máskor olyan komoly férfiak ilyenkor dadogni kezdenek. Ez a titkos erő voltaképpen a faj, amely Schopenhauer értelmezésében így, a szenvedélyes szerelem eszközével biztosítja, hogy a legmegfelelőbb utódok szülessenek. Ole Nydahl buddhista láma szerint pedig, akinek nemrég jelent meg magyarul a szerelemről szóló könyve, valószínűleg azért pont abba szeretünk bele, akibe, mert előző életeinkben már volt közünk egymáshoz, megvoltak a most hirtelen villámcsapásnak tűnő kezdetnek az előzményei. A szerelem nem villámcsapás azoknak az értelmezésében, akik közös okokat keresnek. Csak azoknak a szemében az, akik szerelmesek, vagy az írók számára, akik nem azt kérdezik, miért van szerelem, hanem arra adnak válaszokat, hogy hogyan működik ez az érzés, amelynek – Stendhal szavaival – „minden őszinte megnyilvánulása szép”?

Stendhal talán nem is a Vörös és feketében írt a legtöbbet a szerelemről, vagyis nem akkor, amikor Julien Sorel szerelmeiről írt, hanem amikor a magáéról. A szerelmi fájdalom az ő személyes fájdalma volt: a milánói hercegnő, akibe szerelmes volt, nemcsak a szerelmét. nem fogadta, de látni sem volt hajlandó. Stendhal erre a környéken letelepedve írt egy „szigorúan tudományos” (rendkívül szubjektív és láthatólag szerelmes ember által írt) könyvet, amely a De l’Amour (A szerelemről) címet viseli (németül először A szerelem fiziológiája címmel jelent meg, ez is jelzi a korban a könyvnek kijáró tudományos respektust), amelyben a szerelmet betegségnek írja le, amely ha jön, akkor mindent felforgat – ám a betegség lefolyása korántsem össze-vissza, hanem többnyire bizonyos szabályok betartásával történik.

A szerelem megszületésének négy lépcsőfoka Stendhal szerint: 1. csodálni valakit, 2.  gyöngéden csodálni, tőle kapott csókokról álmodozni, stb., 3. némi reménység (az induláshoz valamennyire okvetlenül szükség van), és 4. a szerelem már meg is született. S amint megszületett, nyomban megindul a kristályosodás folyamata.  Az író példázatában elmegyünk a salzburgi sóbányákba, egy, a fától letarolt csenevész gallyat bedobunk egy sóval teli tóba, s magára hagyjuk.

Egy idő után visszatérünk, s a csenevész gallyra rá sem lehet ismerni! Csillog és ragyog, gyönyörű sókristályokkal ékes, pedig azelőtt észrevenni is alig lehetett! Ezt teszi Stendhal szerint a szerelem azzal, aki szeret; megindítja nála a kristályosodás folyamatát: mindenféle értékkel, csillogó erénnyel ruházza föl azt a személyt, aki egyébként, képletesen, talán valóban csak egy csenevész gally volna. És az író még tovább cifrázza, mert az első kristályosodást követi az első kételkedés: „De vajon szeret?”, az első kételkedést a második kristályosodás, azt a második kételkedés, harmadik kristályosodás, és így tovább. A szerelmi kapcsolatok története Stendhal szerint ezután már kristályosodások és kételkedések periodikus váltakozásából állna.

 De hiába Stendhal „az írók istentől való legnagyobb fejedelme” hiába szép a kristályosodás-elmélet is, az csupán az illúzió-kergető, eleve megszűnésre ítélt szerelmekre érvényes – legalábbis a két világháború közötti spanyol filozófus, José Ortega y Gasset szerint, aki Stendhal szerelem-könyvét alaposan kivesézte a maga Estudios sobre el amor című könyvében (magyarul A szerelemről címmel jelent meg). Ortega szerint Stendhal kristályosodásai illúziók, olyan szerelmek, amelyeknek már a keletkezésük is tévedés volt, hiszen a szerető nem a szeretett lényt magát, hanem a rá aggatott sókristályok csillogását szerette – ezért Stendhal számára a szerelem fő élménye az elmúlása lenne. Ezzel szemben a spanyol filozófus azzal az állítással rukkol elő, amit a népdalból is „tudunk”, hogy „az igaz szerelem soha el nem múlik”. Lélek és lélek között jön létre örökké tartó kapcsolat, amely valóban nem sókristályokkal telve, hanem minden sminkek és kristályok nélkül, toleranciával fogadja el a másik embert, „úgy, ahogy van”.

Mégis megvan a szerelem! Nem veszett el, csak a médiában nem nagyon találkozni vele. A szerelmesek hálószobáiban továbbra is megtalálható. Stendhal, Ortega és mások traktátusaiban érdekfeszítően le is vannak írva. Hogy a kristályosodás-elmélet-e az igaz, vagy az a nézet, hogy a szerelmes a sminkek mögötti embert látja meg a szeretett nőben – majdnem mellékes. Emberekről van szó a szerelemben, ezért még mindig relevánsabb magyarázatoknak tűnnek a régi görögök elméletei, akik szerint a szerelem az antropomorf görög istenek – nem is csupán Érósz - beavatkozására – készül, mint az, hogy az elvarázsló érzést pusztán kémiai anyagok okoznák. Ha valóban úgy lenne, akkor vigyázzunk! Akkor jobb, ha tartunk a szerelmi bájitaloktól, mert azok elkészíthetők és hatásosak lehetnek.