Ökumenikus világethosz - Cselekvő igék

gerlo.hu

ÖKUMENIKUS VILÁGETHOSZ •

Cselekvő igék

„Nincs esélyünk a fennmaradásra világethosz nélkül. Nincs világbéke vallásbéke nélkül. Nincs vallásbéke a vallások dialógusa nélkül.” Így kezdődik napjaink egyik legnagyobb hatású teológusának, Hans Küngnek Világvallások etikája című, magyarul most megjelent műve. A rendkívül termékeny szerző, akit a szélesebb magyar közönség mégis csupán most, nézeteinek programszerű kifejtéséből ismerhet meg, több mint negyedszázada fekete báránynak számít a római katolikus egyházban.

Hans Küngöt a Vatikán – ha eretneknek nem is nyilvánította – egyes nézetei hirdetéséért már 1979 végén eltiltotta a hivatalos egyházi katedrától. Küng azóta is Tübingenben tanít, ám nem az egyházi, hanem a szomszédos állami egyetemen, ahol máig a Ökumenikus Kutatóintézet igazgatója. Azt, hogy az egyház nem közösítette ki, s papi hivatását is szabadon gyakorolhatja, többen azzal magyarázzák, hogy intézetében Küng éppen a vallások párbeszédének a lehetséges feltételeit kutatja, azt tehát, aminek a fontosságára még a legnagyobb tekintélyű katolikus grémium, a II. vatikáni zsinat is felhívta a figyelmet. Az önmagát mindvégig hithű katolikusnak valló Küng a Világvallások etikájában (Projekt Weltethos) is megemlékezik a zsinatról, amely már a hatvanas években „merészen elfordult a többi vallás ignorálásától, megvetésétől és elítélésétől, tolerálta, nagyrabecsülte őket és elismerte üdvösségi jelentőségüket”. Az eleve kifelé, más vallások felé irányuló ökumenizmus azonban Küng szerint csupán „a kilencvenes évek döntő fordulata”.

A modern nagy ideológiáknak bealkonyult – állítja könyvében a szerző, hozzátéve, hogy a szerinte már az első világháború vége óta tartó posztmodern kor embere nemcsak a „fejlődésben”, sőt a „történelemben” veszítette el a hitét, de a nyugati társadalom legnagyobb vívmányaiban, a tudományban, a technológiában, az iparban és a demokráciában is. A tudományban azért, mert nem jár együtt bölcsességgel, amely megakadályozhatná a tudással való visszaélést; a technológiában, mert nem szabadított fel olyan szellemi energiákat, hogy képes volna a gyors technikai haladás előreláthatatlan kockázatainak felmérésére; az iparban azért, mert miközben termel, elpusztítja a környezetet; a demokráciában pedig azért, mert nem jár együtt erkölcsös cselekvéssel, amely ellenszegülhetne a hatalomra törő személyek és csoportok másokat nem kímélő érdekérvényesítésének.
Egy olyan, globális etika kidolgozása, amely a Föld minden lakójára egyformán és feltétlenül érvényes – ez Hans Küng szerint korunk legégetőbb feladata. Az etika – véli a gondolkodó – eleddig a legtöbbször későn érkezett: azt, hogy valamit szabad-e megtenni, gyakran még az erkölcstan művelői is csak azután kérdezték meg, hogy valakik már megtették, s ők látták a következményeket. Pedig „bármennyire is függvénye az etika a kornak és a társadalomnak, nem lehet csupán a válság reflexiója: aki folyton a megtett útszakaszt nézi a visszapillantó tükörben, elvéti maga előtt az utat”. Az etikának – a mindig a legkedvezőtlenebb lehetőség beálltával számoló úgynevezett válságprognózis segítségével – a válság megelőzését kell szolgálnia.
Kérdés persze, vajon miért van szükség ezen etika kidolgozásához a vallásokra, hiszen etikusan cselekedni vallásosság nélkül is lehetséges. Arról nem is szólva, hogy az egyes vallások gyakran olyan törvényeket és parancsokat is kötelező erejűnek ismernek el, amelyek esetleg utálatosnak tűnnek a többi vallás hívei szemében. Küng válasza erre az, hogy az etika Kant által megfogalmazott kategorikus imperatívusza, mindig, minden körülmények között kötelező erejű parancsa („cselekedj úgy, hogy akaratod maximái mindenkor egyben a köztörvény alapjául szolgálhassanak”) megtalálható a különféle vallások „aranyszabályaiban” is. Konfucius végeredményben ugyanazt tanította, amit Kant: „Amit magadnak nem kívánsz, azt te se tedd a többi emberrel.” De ugyanezt tanította Jézus kortársa, a zsidó Hillel is („Ne tedd mással, amit nem akarsz, hogy veled tegyenek”), csakúgy, mint maga Jézus: „Minden, amit akartok, hogy az emberek veletek tegyék, azt éppúgy tegyétek ti is nekik.” Küng szerint az etika sosem fejlődhetett volna ki a vallások nélkül: éppen a vallási megalapozás biztosítja az erkölcsi törvény feltétlenségét. És ezt a feltétlen erkölcsi aranyszabályt kellene alkalmazniuk a vallásoknak egymáshoz való viszonyukban is.
„Van-e létjogosultsága az olyan vallásos parancsnak – kérdi a szerző –, amely embertelennek bizonyul, amely az embernek nyilvánvalóan árt, sérti, sőt talán megsemmisíti őt? Tömegesen van rá példa minden vallásban: lehet-e felelősséget vállalni emberáldozatért, azon a címen, hogy egy istennek mutatják be? Szabad-e hitre hivatkozva gyermekeket feláldozni, özvegyeket elégetni, eretnekeket halálra kínozni? Megengedhető-e a sarlatánság és a csodákkal való szélhámoskodás, még ha »szent« cél érdekében történik is? Elfogadható-e az imperializmus, a rasszizmus, a férfisovinizmus, a boszorkánygyűlölet, a zsidógyűlölet vagy törökgyűlölet, ha vallásos alapokon áll? Szabad-e egy ember fejére vérdíjat kitűzni, mert állítólag eretnek vagy aposztata? Azt gondolom, nem, minden pontban nem! De akkor vajon honnan vegyük az igaz és a hamis, a jó és a rossz kritériumait a különböző vallásokban?”
Küng szerint: minden vallás kölcsönös kritikájából. Természetesen az önkritikából is, hiszen a legélesebb kritika a vallásokban lévő hazugság minden formája ellen magukban a vallásokban rejlik. Minden vallás számára mérvadóak saját szent írásai (például a Tóra, az Evangéliumok, a Korán, a Bhagavad-Gíta, Buddha beszédei, Konfucius mondásai), s mérvadóak a szent egyéniségek: a Krisztus, a Próféta, a Bölcs, a Buddha. De fontos a kívülről jövő kritika is. Egy buddhista véleménye a kereszténységről Küng szemében éppoly érvényes, mint egy franciának a németekről kialakított képe. E két sokáig ellenséges nép történelmi kibékülését egyébként Küng követendő példaként állítja az egymással hadakozó vallások elé. De a Jó és a Rossz közötti választás kritériuma volna az egyetemes humanizmus szintén Kant által megfogalmazott elve is: „Cselekedj úgy, hogy az emberiséget akár saját személyedben, akár bárki másban mindig egyben célnak tekintsd, és sohase pusztán eszköznek.” E humanista vezérfonal fejeződik ki az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában is, amely alól – jegyzi meg a saját egyháza nevében önkritikát gyakorló Küng – „hiányzik az utolsó európai abszolutisztikus monarchiának, a Vatikánnak az aláírása”. Az ökumenikus teológus szerint a Vatikán még saját „glasznosztya és peresztrojkája előtt áll”. Kérdés persze, mennyire kész és érett rá.
1987-ben Assisiben a zsidóság, a kereszténység, az iszlám, a hinduizmus és a buddhizmus képviselői – köztük a római pápa és a dalai láma – ha külön is, de egymás mellett, egy sorban imádkoztak. Az ökumenikus találkozó jelentőségét Küng szerint aligha lehetne túlbecsülni. Mégis, kemény kritika érte a találkozót mind az egyházból 1988-ban végül kiközösített Marcel Lefebvre francia címzetes érsek körüli katolikus hagyományőrzők, mind a protestáns fundamentalisták részéről, akik „egymással karöltve festették a falra a hitek összeolvadásának ördögét. Közösen rettegtek a keresztény küldetés elárulásáról, és kinevezték magukat az egyetlen igazság, a »keresztény« igazság védelmezőinek” – írja Küng.
A vallások kölcsönös megértésének és a békemozgalomnak az alapkérdése Küng szerint az, hogy „vállalható-e teológiai felelősség olyan útért, amely a keresztényeknek éppúgy, mint más hívőknek megengedi, hogy kölcsönösen elfogadják a másik vallás igazát anélkül, hogy feladnák a saját vallásuk igazát és ezzel a saját identitásukat”. A teológia e kérdésre általában háromféle választ szokott adni, Küng azonban ezek helyett egy negyediket ajánl. Elveti mind az úgynevezett erődítménystratégiát, amely szerint „csakis a saját vallásunk igaz, minden más vallás hamis”, mind az „elsimító” stratégiát („az igazság mint egzisztenciális probléma tulajdonképpen nem is létezik, hiszen minden vallásnak a maga módján igaza van”), de bírálja az „átfogó” stratégiát is („egyetlen vallás az igazi – de minden történelmileg kifejlődött vallásnak része van ennek a vallásnak az igazában”). A negyedik stratégia, az ökumenikus dialógus, amely nem lát ellentmondást elvhűség és dialóguskészség között, ma még csak gyerekcipőben jár. Igaz ugyan, hogy fő teoretikusa Tübingenben jelenleg „Az emberiség vallásos helyzetének átfogó elemzése és kilátásai” címen folytat ötéves tudományos programot, a „vallásdialógus” címszó a teológiai lexikonokból vagy teljesen hiányzik, vagy rövid és keveset mondó.
Pedig „micsoda jelentősége volna a jövendő világra nézve, ha az összes kis és nagy vallás vezetői határozottan állást foglalnának a békéért, a felebaráti szeretetért és az erőszakmentességért, a megbékélésért és a megbocsátásért érzett felelősség érdekében! Ha Washingtontól Moszkváig, Jeruzsálemtől Mekkáig, Belfasttól Teheránig, Amritsartól Kuala Lumpurig ahelyett, hogy szítanák az ellenségeskedést, a konfliktusok megoldásában segítenének. Minden vallásnak be kell látnia, felelős a világbékéért. Nem lehet elégszer ismételni azt a tételt – ismétli Küng maga is –, melyet a világon mindenütt növekvő megértéssel fogadnak: Nincs világbéke vallási béke nélkül.”

GERLÓCZY FERENC

(HVG1994/12/24)