VEZÉRCIKK HELYETT •
Vádirat a szellem ellen
Ha igaz az emlékezetes megállapítás, hogy „nincs ártatlan világnézet”, még inkább igaz lehet: a szellem képviselői a ludasak abban, hogy a világ olyan lett, amilyen. Egy 56 év után újra kiadott könyv szerzői már a két világégés között megírták máig érvényes vádiratukat.
Felelős-e a filozófia azért, ami ma Bosznia-Hercegovinában történik? Felelős-e a modern nyelvtudomány azért, hogy a különféle tudományok, művészetek, vallások képviselői – mert nemcsak közös nyelvük, de kölcsönösen érthető szavaik sincsenek – nem értik meg egymást? Felelős-e a modern fizika Csernobilért? Valószínű, hogy a néhai képzőművész-gazdaságtankritikus-filozófus Szabó Lajos, valamint barátja és szellemtársa, a decemberben elhunyt bölcselő, Tábor Béla – ha finomítanának is megfogalmazásukon – igennel felelnének ezekre a kérdésekre. „Vádirat a szellem ellen” című 1936-ban született – 1991-ben másodszor is megjelent és aktualitásából mit sem veszített – könyvükben mindenesetre az elefántcsonttorony kényelmébe feledkezett szellemet vádolják azért, hogy a világban idáig fajulhattak a dolgok. Pedig a következő, máig eltelt csaknem hat évtized fejleményeiről akkor még nem is tudtak.
„Nemzetek csaptak össze, és milliók hullottak el; a szellem vádolt: íme, a politikusok! Tömegek nyomorognak, osztályok alól kicsúszik a talaj, megakad a termelés mechanizmusa; a szellem vádol: íme, a társadalmi berendezkedés! Pusztító betegségek tizedelnek meg népeket, szennyes bűnök kerülnek napvilágra; a szellem vádol: íme, a mai egészségvédelem! íme az erkölcsi nívó! És minden vádat a mellőzöttség gesztusa kísér: persze, ha a szellem irányítaná a dolgokat...”
A szellem azonban nem irányít, hiszen maga is megosztott, „egymással szemben álló, vagy ami még sokkal rosszabb, egymásról tudomást sem vevő autarkiákra bomlott” – szól a szerzők vádja. Nincs tudományos közvélemény, csak tudományos közvélemények; az egyetemes szellem helyett kultúrák vannak.
„A szellem nem vállal kötelezettségeket. Magáévá tette a szűk-pozitivista átlagpolgár értékelését, aki a saját korlátolt horizontján belül eső színtelen élmények reflexszerű ismétlődését ismeri el valóságnak, a szellemet pedig legfeljebb vasárnapi szórakozásnak tekinti, amely akkor teljesíti feladatát, ha tényleg »felépítmény« marad, vagy – ha lehet, még durvábban kifejezve – »szellemességekkel« fűszerezi ezt a valóságot.” A szellem, amely a legszélesebb értelemben vett világ egységének átélését jelenti, „elkulturálódott”. A kultúra értelmezése viszont odáig fajult, hogy sokan már az „angolklozet” elterjedtségét vagy a villanyvilágítást is a kultúra jelének látják. Ha viszont a szellemet ily módon egyszer már „lefokoztuk kultúrává, csak idő kérdése, hogy az új határokon belül a kultúra minél szűkebb értelmezése győzedelmeskedjék”. A Kant által feltett három kérdésre: mit tudhatunk? mit tehetünk? mit remélhetünk? az ember már nem tudja egyszerre, egyazon nyelven megadni a választ. Megismerés, magatartás és remény – a szerzők szerint – külön utakon járnak.
Hol a kiút ebből a zsákutcából? Lesz-e ismét egyetlen szellem a sok kultúrából? Az elmélet és a gyakorlat egységének visszaállítása, az egységes nézőpont megvalósítása nem sikerült sem a marxizmusnak, sem a pozitivizmusnak, sem a pszichoanalízisnek. A vallásnak sem. Hiszen egyrészt több is van belőle, másrészt egyre inkább „világnézet” lép a helyébe. A kiút csak az lehet – remélték egykor, s remélhetnék ma is a szerzők –, ha a különféle, egymástól kínai falakkal elválasztott szellemi szigetek között éppúgy, mint a szellemi elit és a tömegek között a szellemi önellátások helyébe a szellemi szabadkereskedelem lép. A feladat a bábeli nyelvzavar megszüntetése lenne.
Vajon történt-e a „Vádirat a szellem ellen” megszületése óta olyan változás a történelemben, amelynek ismeretében a szerzők, talán, átértékelnék mondandójukat? Igen; például a kommunikációs forradalom, amelyben a szellem a mesterséges intelligenciával való konfrontálódás révén nagyban hozzájárulhat a szellemi szigetek közötti tolmácsszerep betöltéséhez. Ám – mint minden technológia – kétélű ez is: lehet, hogy – belezökkenve a régi kerékvágásba – csak fokozni fogja a bábeli zűrzavart.
GERLÓCZY FERENC
(HVG, a Szellem rovat első cikke/1993/01/09)
 |
|