MILYEN A BUDDHISTA PÁRKAPCSOLAT?

  Szabadság, szerelem

  Egy buddhista láma azt állítja most megjelent könyvében: bármennyire furcsa a nyugati embernek, lehetséges ragaszkodás-, illetve kötődésmentes, a személyességet meghaladó szerelem – sőt, az az igazi.

  „Szeretkezés után sok pár mereven és mogorván lép a nyilvánosság elé, nehogy valaki megsejtse a történteket”, holott nagyon is „érdemes megosztanunk másokkal a jó rezgéseket” – írja a tibeti buddhizmust Nyugaton négy évtizede népszerűsítő dán Ole Nydahl láma most megjelent Könyv a szerelemről – Gyakorlati tanácsok a boldog párkapcsolatokhoz című művében. Mindezt azért veti fel, mert szerinte, bár a testi szerelem óriási boldogság, hiszen „arról szól, hogy jobban odafigyelünk a másikra, időt szánunk egymásra, és megnyílunk a társunk felé”, a szex által nyújtott örömöket a nyugati kultúra – különösen az 1960–1970-es évek szexuális forradalmáig, de nem kis részben azóta is – elnyomja, illetve elfojtja.

  A könyv szerzője, a ma 67 éves dán láma, a gyémánt útnak nevezett tibeti buddhizmus Karma Kagyü vonalának fő tanítója, valamint felesége, a másfél éve férje karjaiban elhunyt Hannah az 1960-as évek végén, a hippikorszakban több évet töltöttek a Himalájában, ahová először éppen nászútra mentek. Egy ideig hasist csempésztek, majd buddhizmust kezdtek tanulni: 1969-ben Nepálban Tibet első úgymond tudatosan újjászületett lámájának reinkarnációja, a 16. karmapa tanítványaiul szegődtek. Ő azzal bízta meg őket, hogy terjesszék a Buddha tanításait Nyugaton. A házaspár az elmúlt négy évtizedben csaknem hatszáz meditációs központot alapított, elsősorban Európában és Észak-Amerikában. Közösségük ma a világ leggyorsabban népszerűsödő, kimondottan nyugati buddhista irányzata.

  Megvilágosodása előtt a történelmi Buddhának a hagyomány szerint ötszáz felesége volt, de sohasem szólt bele abba, mi történik a tanítványok hálószobájában. Nem függetlenül ettől a szakrális szex gyakorlatát művelő tantrikus buddhizmus már a szóhasználatában is másként közelít az intimitáshoz: a nemi szerveket például nemes szerveknek, a péniszt gyémántnak, a vaginát lótusznak nevezi. „E kifejezés- és látásmód elterjedése minden bizonnyal gazdagítaná azokat a kultúrákat, melyek ezen a téren csak latin szakkifejezéseket vagy durva utcanyelvet használnak” – jegyzi meg Nydahl, hozzátéve, hogy hosszú távon éppen a szóhasználat – és a gondolatok – határozzák meg, miképpen élik át az emberek a valóságot és azon belül a szexualitást.

  A dán szerző gyakorlati tanácsai azonban nem a tantrikus szexben való nagyobb jártasságot segítik elő, hanem – a buddhizmus történetében elsőként fejtegetnek olyan, a 21. század nyugati emberét nyugtalanító praktikus kérdéseket, mint hogy hogyan kell legyőzni a féltékenységet, miképpen kell szakítani vagy elkerülni, hogy valaki újra- és újra magára maradjon, és általában mit kell tenni, hogy a szerelem minél több örömet nyújtson és minél kevesebb fájdalmat okozzon. „Sehol sem tapasztalunk ugyanis annyi boldogságot, mint a szerelemben, de annyi szenvedést sem” – fogalmaz a tanítványai által csak Olénak hívott láma. A buddhizmus egyik fő tanítása éppen az, hogy minden szenvedésnek – így a párkapcsolatban átéltnek is – alapvető oka a vágy, a ragaszkodás, a kötődés, a cél tehát ezek „legyőzése”. Mindez bizonyára idegenül hangzik a fülig szerelmesek számára, akiknek a boldogsága abban áll, hogy epedve vágyakoznak és szorosan kötődnek a kedvesükhöz, ám talán értőbb fülekre találhat azoknál, akik már akár évtizede külön élnek házastársuktól, érzelmileg mégsem tudnak függetlenedni tőle.

  Először is mindenkinek magát kell átformálnia – hangzik a tanács, ettől vonzóbbá válik a másik nem számára, és jelentőségteljessé teheti a szerelmi hétköznapokat. Ehhez azonban – e recept szerint – elkerülhetetlen némi buddhizmus: elsősorban a rendszeres meditálás, valamint olyan fogalmak ízlelgetése, mint „adni és kapni”, „örömteli erőfeszítés” vagy „nagylelkűség”. A megvilágosodásra törekvő gyakorlók az ígéret szerint egy idő után megszabadulhatnak a zavarodottság, a kötődés, a harag, a büszkeség és a féltékenység „zavaró érzelmeitől”. Mindez azért fontos, mivel a szerelemnek, Ole szerint, két fajtája van. Az egyik az én–te alapú önző szerelem, amelyik elsősorban birtokolni, illetve kapni szeretne, a másik pedig az úgynevezett mi alapú, önzetlen – ha úgy tetszik: szabad – szerelem, amely elsősorban adni akar. Szerinte csak ez utóbbi lehet igazán boldog.

  A megfelelő hozzáállás ebben az összefüggésben azért is fontos, mivel – lep meg Ole – „az igazi szerelmi történet a happy enddel kezdődik”. Sokan szembesülhetnek például azzal, hogy évek múltán megjelenik egy harmadik személy egy kapcsolatban. „Amennyiben egy második férfi lép be egy számára elkápráztató nő erőterébe, vagy egy másik nő egy férfiéba, akkor az a leghasznosabb, ha mindhárman megismerkednek egymással, összebarátkoznak és támogatják egymást” – vázolja az efféle szituációkban helyes buddhista magatartást a láma. Azt persze ő is elismeri, hogy ez az állapot általában nem maradhat fenn tartósan, a három közül az egyiknek előbb-utóbb elege lesz abból, hogy osztozzon. A kiút ebből a helyzetből – mint a HVG-nek személyesen is kifejtette – egy negyedik személy megjelenése lehet, mivel ekkor minden érintett bevonásával megegyezhetnek egy új életformában, így egyikük sem fog szenvedni a körülmények miatt.

  Mindez szépen hangzik, de, mint Ole kifejti, ahhoz, hogy egy ilyen – vagy akár egy „rendes” – párkapcsolat jól működjön, „rendelkezni kell bizonyos érettséggel, hogy ne kötődjünk túlságosan a személyes érzelmeinkhez”. Bár első hallásra az olvasót meghökkentheti e kijelentés – szerelem személyes érzelmek nélkül –, ám az efféle önzetlenségre intő tanács számos világvallás tanításának része. A buddhizmus sem az érzések és a vágyak létjogosultságát tagadja, hanem csupán a kötődések „rossz aspektusaitól” való megszabadulást szorgalmazza, hogy követői átélhessék a szerelmet egy olyan dimenzióban is, amelyben a szerelmes ember nemcsak a kedvesének, hanem minden lénynek a javát kívánja. A tanítás szerint ettől otthon, az ágyban is jobban fognak menni a dolgok.

  GERLÓCZY FERENC

 (HVG, 2008)