gerlo.hu

vissza / back

gerloblog
















 

REHABILITÁLT MESÉK - A szükséges szörnyűségek

A felvilágosodott pedagógiai elvek alapján nevelő felnőttek az elmúlt évtizedekben valósággal eltiltották gyermekeiket a klasszikusnak tekintett meséktől. Felnőtt szemmel ugyanis – átgondolva a gyermekkorban oly áhítattal hallgatott csodás történetek cselekményét – túlságosan véresnek, ijesztőnek, kegyetlennek találták azokat. „Különös ellentmondás – írja erről Bruno Bettelheim A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című ismét kapható művében –, hogy a művelt szülők épp akkor tiltották el gyermekeiket a meséktől, amikor a pszichoanalízis ráébresztette őket: gyermekeik távolról sem ártatlanok, képzeletükben hemzsegnek a szorongásos, a dühös, a destruktív gondolatok. Az is figyelemre méltó, hogy ezek a szülők óvták ugyan gyermekeiket az újabb szorongásoktól, de közben megfeledkeztek a mesék nyugtató és bátorító mondanivalójáról.” Csakhogy a szülők egy dolgot nem vettek figyelembe: történetesen, hogy miközben, mert kegyetlennek tartják, még a Jancsi és Juliskát sem merik elmesélni, azt már nem tudják – néha nem is akarják – megakadályozni, hogy gyermekeik tévét nézzenek. Márpedig a mesében hallott és a képernyőn látott kegyetlenségek között van egy alapvető különbség: utóbbiakról már nem mondható megnyugtatólag, hogy ilyesmi csupán valahol elérhetetlen távolságban, az Óperenciás tengeren túl történhet.

A már idézett német pszichoanalitikus, Bruno Bettelheim – csakúgy, mint az orosz folklorista Vlagyimir Propp, A mese morfológiája című nemrég újra megjelent könyv szerzője – szerint sok szülő képtelen elhinni, még kevésbé elfogadni, hogy ártatlan és bűntelen gyermeküknek olykor gyilkos vágyai is lehetnek. Hogy néha netán ő is szeretne darabokra szaggatni, sőt felfalni másokat. Márpedig – így Propp – a gyermeknek éppen ezért van szüksége arra, hogy minél több, ha tetszik, hagyományos mesét ismerjen. Ezek a történetek ugyanis, ha kimondatlanul is, de azt bizonyítják számára: másoknak ugyanígy lehetnek az övéihez hasonló fantáziáik, melyek elől mindjárt kész is a feloldozás, hiszen a történet vége mégis hepiend lehet.

Nem elegendő – jött rá újabban több, korábbi nézeteit revideáló pszichoanalitikus –, ha a gyermeket csak arra ösztönözzük: rajzoljon, amit akar, vagy teljesen szabadon találjon ki történeteket. Ha ugyanis nem meríthet egy közös fantáziakincsből, a gyermek nem minden esetben tud magától éppen olyan történetet kitalálni, amely segíthet szorongásainak feloldásában. Ehhez úgy tetszik, szükséges egy olyan mesekészlet, amit már csak használni, csoportosítani kell. Egy ilyen „készlet” tárolására és könnyű felidézhetőségére pedig az eddigi ismeretek szerint leginkább egy közös mesebázis látszik alkalmasnak.

Az emberiség – talán közös gyökerű – mesekincsét már tipizálta a tudomány. Eszerint, egyebek mellett, vannak állatmesék, erkölcsi tartalmú fabulák, szórakoztató és eredetmesék, s vannak tiszta, úgynevezett varázsmesék. Ez utóbbiak azok, amelyek a pszichoanalitikusok és folkloristák figyelmét igazán magukra vonták, annál is inkább, mivel a tapasztalatok szerint a gyermekek ezeket szeretnék a legtöbbször újra és újra hallani. A finn Antti Aarne, aki a század elején olyan sikeresen katalogizálta a mesetípusokat, hogy ezzel foglalkozó műve nyomán osztályozzák azóta is a műfaj darabjait, a varázsmeséket rendszerében a 300-tól a 749-ig terjedő sorszámokon lajstromozta. Aarne szerint e mesetípusok fő jellemző vonása, hogy a cselekmény egyik pólusán elhelyezkedő ellenfél, feladat, segítőtárs, esetleg valamely tárgy vagy más motívum természetfeletti erővel, képességekkel bír. E varázsmeséket értelmezi Bettelheim is, amikor az Alice Csodaországban szerzőjét, a „civilben” matematikus Lewis Carrollt idézve azt mondja, varázsmese az, amelyet „szívből jövő ajándéknak” lehet tekinteni.

Karácsonyra, a Barbie-k, Cindyk, Nintendók, Matchboxok és legók légióival szemben ilyen szívből jövő ajándéknak azok a mesék bizonyulnak, amelyek természetesen mesések – mint mesék azonban mégis igazak. A csodában minden gyermek hisz – állítják a gyermekpszichológusok –, különösen, ha azt is tudja, hogy nyugodtan hihet benne, elvégre „csak meséről van szó”. A palackba zárt szellem története például nem kis részben azért lehet olyan alapvető mesetípus, mert aligha van gyermek, aki ne ismerné az angol pszichológiai szakzsargonban „bottled-up-feeling”-nek, a palackba zártság érzésének nevezett állapotot. Azoknak a gyermekeknek élménye ez, akiket szüleik rövidebb-hosszabb időre magukra hagynak. Az egyedül maradt gyermek – fejtegeti Bettelheim – először arra gondol, milyen jó lesz, ha megérkezik az édesanyja, hogy fog örülni neki. Hasonlóan, mint a mesebeli dzsinn, aki palackba zártságának első száz évében azt határozza el: gazdagon megjutalmazza azt, aki kiszabadítja őt. Ám ahogyan múlik az idő, és csak nem jő a szabadító, az egyre ingerültebb, sértett szellem immár bosszút esküszik: esetleges szabadítójának személyében meg kívánja büntetni – akár meg is ölni – az őt bezárókat.
Pszichológusok szerint ilyen negatív indulatokat él át a gyermek is, akit szülei „bezárnak”. A gyermek lelki fejlődése szempontjából az ilyen mesék éppen azért fontosak – vélik –, mert ezekben kiélheti agresszív fantáziáit anélkül, hogy e negatív vágyainak következményeitől tartania kellene. Ha ugyanis egy valóságos személy beszélne így – akár néha a filmekben –: „bárki szabadít is ki, megölöm”, az csak fokozná a gyermek szorongásait. A dzsinn azonban – a gyerek is tudja – nem valóságos személy, éppen ezért bátran képzelődhet, miközben azért tudja, hogy személy szerint ő „boldogan élhet az idők végezetéig”.

Nem mese ez, gyermek – mondja az apa Arany János Családi körében. Rendre kell utasítania a fiút, mert az a katona kalandjait mesének gondolja. Annyiban teljes joggal, hogy a katona a saját kalandjait mesélte el. Mert bár a mesének is lényeges eleme a kaland, sőt: a mese a saját kalandja annak is, aki kitalálja, annak is, aki meséli, s annak is, aki hallgatja, a katona elbeszélése mégsem lehet mese. Az igazi meséhez ugyanis az kell, hogy a történet – éppen a mesehallgató élményeinek zavartalansága érdekében – valamikor a régmúltban „hol volt, hol nem volt”, az Óperencián túl, a távoli Tündérországban, egyszóval megközelíthetetlen, absztrakt mesei közegben játszódjék. „Ezzel ugyanis – írta erről a magyar mesekutató Honti János – lecsitulnak az öntudatlan aggodalmak, amik akadályoznák a teljes beilleszkedést a mese világát átélő közösségbe, és mire elérkezik a mese vége, már annyira megfeledkezett mindenki arról, hogy a mesemondás kezdetén még mintegy erkölcsi szükségesség volt jelezni a mese történésének múlt-voltát, most már hangsúlyozni kell, hogy a mesemondó ismét a jelenbe érkezik. Levezetésként be kell számolni a történet feszültségét oldani hivatott lakodalomról, s esetleg hozzátenni: én is ott voltam.”

Ezt persze csak az tudja elmondani, gyermekhallgatóságát az tudja „visszahozni” a reális világba, aki mesél. A mesekutatók azonban arról panaszkodnak, hogy a mai gyerekek már alig hallanak, ezért alig ismernek „igazi” meséket. Az ezek közvetítésére legilletékesebb szülők ugyanis az elektronikus forradalom és a fogyasztási kényszerekkel spékelt mindennapok előtt oly természetesnek vélt mese-szertartásra mind ritkábban kerítenek sort. S ha igen – a már említett tévhitek okán –, egyre ritkábban mondják el az évszázadokon át bevált „varázsmeséket”. Márpedig jobbára ezek, s főként csak a személyes mesélés révén fejthetik ki a mesék frusztrációkat gyógyító, személyiségfejlesztő hatásukat.

(HVG, 1995 karácsony)

 


 


vissza / back


 


top / a lap tetejere
vissza / back

vissza / back