gerlo.hu

vissza /back

gerloblog













 

EGY KONTINENS HATÁRAI •

Merre fúj a szél?

„A jelen óra ezzel a döntő kérdéssel terhes: megtartja-e Európa minden téren való felsőbbségét? Azzá válik-e Európa, ami a valóságban, vagyis: az ázsiai kontinensnek egy kiugró fokává? Vagy pedig megmarad annak,  aminek látszik, vagyis: a világ értékes részének, a földkerekség gyöngyének, egy hatalmas test agyvelejének?” A Paul Valéry által 1919-ben feltett kérdés sosem volt olyan aktuális, mint most.

Méltassuk figyelemre a körülményt: a Római Birodalom romjain létrejött nemzetek, miközben egymással háborúztak, többnyire náluknál gyengébb, Európán kívüli országokat hódítottak. Most, az európai integráció idején, különösen nagy a veszély, hogy – ha Maastricht szelleme Szarajevó szelleme fölött egyáltalán győzedelmeskedhet – az öreg kontinens befelé sokszínű, ám gyönge lesz, míg kifelé majd egységet és erőt mutat. Félő, hogy miközben befelé a görög városállamok pluralista ideálját követi, kifelé Rómaként fog viselkedni.

Nem véletlen, hogy az a két ország, amelyet jelző nélkül nevezhetünk „európainak” – Itália és Németország – a Nyugatrómai Birodalom kontinentális kiterjesztésének, az 1806-ig fennállt Német-római Császárságnak két oszlopa volt, amelyek viszonylag későn, a múlt század második felében váltak csak nemzetté. A többi ország, legyen bármennyire is európai, jelzőt kap: Franciaország, Nagy-Britannia vagy Hollandia Nyugat-Európában, Ukrajna Kelet-Európában, Bulgária Délkelet-, Norvégia Észak-, Spanyolország Dél-Európában, Svájc vagy éppen Magyarország Közép-Európában fekszik.

Ne feledjük: a szűkebb Európában – a Tizenkettek között – alig van ország, amely ne lett volna valamikor nagyhatalom, ne képzelhette volna magát Róma utódjának. Németországról és Itáliáról már volt szó. Görögország? Europé, a széles arcú királyleány görög földön élt. Nagy-Britannia? A századfordulón nagyobb flottája volt, mint a Föld összes többi államának együttvéve. Franciaország? A 18. században a magyar Rákóczi Ferenc és a német Leibniz ugyanúgy franciául írtak, mint az olasz Casanova vagy az orosz Katalin cárnő. Spanyolország és Portugália 1494-ben olyan nagy hatalmak voltak, hogy VI. Sándor pápa – a híres tordesillas- i szerződésben – kettejük között osztotta fel az egész, akkor még fel sem fedezett Földet. Hollandia és Belgium, amikor nemsokára modernebb nagyhatalmakká léptek elő, épp tőlük hódították el kereskedelmi útvonalaikat. (Luxemburg, mint pénzügyi központ virágkorát éli. A dánok valamikor Norvégiát, sőt Angliát is hódoltatták. Írország, ha mással nem, középkori szerzetesi kultúrájával dicsekedhet.)

Ez a tizenkét egykori nagyhatalom egyesülne most Maastricht szellemében, s nehezítené meg a belépést azon országok számára, amelyek hozzájuk képest elmaradottak, az egykori (Nyugat-)Római Birodalmon kívüliek: a barbárok.

Európát közhely a római civilizációvá merevült görög kultúra, valamint a kereszténység kettős hagyományából eredeztetni, s Európa határát valahol az egykori limes mentén kijelölni. Ám erősen kérdéses, hogy jogunkban áll-e bárhol is meghúzni Európa „határait”. Hiszen „Európa” – ha nem statikus (földrajzi), hanem dinamikus (történelmi) fogalomnak tekintjük – folytonosan bővül, kultúrája, intézményei az egész világon elterjednek. Amerikai egyetemisták tanulmányaikat a római joggal kezdik, perui gimnazisták Catullust olvasnak, Japánban angol mechanikás zongorákat készítenek. Nem Európa diadala-e ez?

Nem. Először is azért nem, mert mindez nem a görög eredetű, pluralista Európa, hanem – ha nemzeti közvetítéssel is – a hódító római civilizáció sikere; másodszor azért nem, mert esetleges volt, hogy így alakult. Ha a Szicília birtoklásáért folyt pun háborúkat történetesen nem Róma, hanem Karthágó nyeri, könnyen lehet, hogy ma a Földközi-tenger medencéjében neopun nyelveken beszélnének, s ma nem az „európaiság”, hanem az „afrikaiság” lenne számon kérhető a balkáni országokon.

Mégiscsak tény: Róma győzte le Karthágót. Így – visszatekintve az európai történelemre – akár jelképnek is tekinthető, hogy Europét, a tyrusi királylányt, akit Zeusz bika képében Fönícia partjáról elrabolt, éppen északnyugat felé, Krétára hurcolta magával. Vajon – az elmúlt talán másfél évszázadtól eltekintve – nem délkelet–északnyugati volt-e az európai civilizáció történetének fő iránya? Nem a Nílus mellől és a Folyamközből érkeztek-e északnyugati irányba, a Földközi-tenger mellé „Európa” első építőkockái: a gabona, az írás, az egyistenhit, a matematika? S vajon nem ismét északnyugati irányba tevődött-e át a centrum, az Atlanti-óceán két partvidékére?

Ma a Csendes-óceán két partján vannak a gazdasági fejlődés motorjai – a Szilícium-völgy, Vancouver, Korea, Tajvan, Japán, Sencsen. De mire Szingapúr igazán fontos centrummá vált, egyrészt Eurosz már megszűnt uralkodó széljárás lenni, másrészt a repülőgépek fontosabbak voltak a hajóknál. Ma már az Európa közepén fekvő Frankfurt – noha tengerpartja nincs, csak repülőtere – nem kevésbé fontos kikötőváros, mint Hamburg vagy Rotterdam.

Repülőgépjáratok, telefonvonalak, televíziós rendszerek hálózzák be a Földet, s ha glóbuszunkon még bőven vannak is határok, vámok, sorompók, illetékek, belépők, útdíjak stb., a tendencia mindezek megszűnése felé mutat. Ma már legfeljebb nosztalgiából lehetséges folyókat, hegyláncokat vagy szorosokat Európa határának mondani. A többközpontú „Európa” – szemben (például a római) birodalmisággal – annál nagyobb mértékben valósítja meg önmagát, minél inkább felolvad a többi kontinensben.
Éppen ezért a jövő Európájának új nevet kell majd adni. Aligha kétséges, hogy a Bábel ellen – a világnyelv címéért – vívott csatában a kitalált, felülről erőszakolt eszperantó éppúgy végleg alulmarad a szervesen terjeszkedő angollal szemben, mint ahogyan a felülről tervezett „kommunizmust” is végképp legyőzte a Hellász, sőt Babilónia óta szervesen fejlődő „liberalizmus”. A világnyelv rangjára ma legesélyesebb angol azonban nem Shakespeare nyelve lesz (azt majd az angolok fogják ápolni Oxfordban), hanem egyfajta koiné; a számtalan nyelvjárásnál, meglehet, jóval kevésbé cizellált, ám annál többek által érthető és használható  lingua franca. Ezt a nyelvet egy idő után már nem angolnak, hanem mondjuk internek fogják nevezni – sőt, miért ne lehetne a neve éppen az amúgy reménykedőt jelentő eszperantó?

Hasonlóképpen: „Európának” is – amennyiben a Róma totalitarizmusával szemben álló pluralista gascogne-i szellemet értjük alatta („egy mindenkiért – mindenki egyért”), előbb-utóbb más nevet kell majd választania. Hiszen már régen nem azonos a földrajzi Európával. A földrajzi Európába Albánia és Bosznia tartozik, a „gascogne”-iba Észak-Amerika és Japán. E közösségek közössége nem lesz azonos sem a – tiszteletbeli tengerentúli tagokkal kibővített – európai kontinenssel, sem a „fejlett” vagy „északi” országokkal. A déli, a fejletlen, a távoli vidékek éppúgy a tagjai lesznek. E gazdasági és szellemi világközösség számára az „Európa” szó már csak ballaszt. Új neve talán „Közösségek” lehetne, a mostanában megszokott „Európai” jelző nélkül. Hiszen, amit fel szeretnénk építeni, az nem egy emberarcú Európa, hanem egy emberarcú Világ.

GERLÓCZY FERENC

(HVG/World Media/1993/01/02)


 
 

 


vissza /back



 


vissza /back

vissza /back

top / a lap tetejere