gerlo.hu

vissza /  back

gerloblog













 

Új ENSZ-deklaráció? •

A kötelezettségek joga

Volt állam- és kormányfők egy csoportja azon munkálkodik, hogy az idén az ENSZ közgyűlése elé vigye az ötven éve elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának párját és ellensúlyát, az Emberi Kötelességek Egyetemes Nyilatkozatát.

Az ember alapvető és elidegeníthetetlen jogait, amelyeket 1948-ban az Egyesült Nemzetek Szervezete is kihirdetett, a felvilágosodás filozófusai, illetve az amerikai és francia forradalmak annak idején az állam és egyház szétválasztása jegyében az „észre” alapozták és fogalmazták meg. Ma, amikor volt államférfiak és a bölcselők – az ötven évvel ezelőttihez képest alaposan megváltozott, „posztmodern” világhelyzetben – nemcsak az ember jogait, hanem szintúgy elidegeníthetetlennek mondott kötelességeit és felelősségét is firtatják, immár nemcsak az észre, hanem a társadalmi cselekvésből egykor kiakolbólított vallásokra is alapoznák etikájukat. Legalábbis ez derül ki az Emberi Kötelességek Egyetemes Nyilatkozata című deklarációtervezetből, amelyet a Helmut Schmidt német exkancellár, tiszteletbeli elnök nevével is fémjelzett, 1984-ben alapított InterAction Council nevű klubba tömörült volt állam- és kormányfők írtak alá, s amelynek szövege tavaly októberben vált ismertté. Ez így kezdődik: „Minden emberi lény köteles minden emberi lényt – vallásra, bőrszínre stb. való tekintet nélkül – emberi lényként kezelni.” Ez volna Helmut Schmidt szerint a minden ember számára kötelező etikai minimum.

A nyilatkozattervezet azonban nem „minimalista”, néhol tovább is megy. Az ötödik cikkely például így fogalmaz: „Minden személynek kötelessége, hogy vigyázzon az életre. Senkinek sem áll jogában, hogy sértsen, bántson vagy megöljön bármely emberi személyt.” Ezt az emberi jogokról elmélkedők annak idején még úgy fogalmazták meg: „Minden embernek joga van az élethez.” A vallási parancsolatok pedig így: „Ne ölj!”, illetve „Ne árts!”. A mostani megfogalmazás ez utóbbiakhoz közelít, tehát hangsúlyt vált: nem az élethez való jogra, hanem arra a felelősségre apellál, amelyet érezni egy másik személy iránt erkölcsi kötelességünk.

Hasonló logika alapján, az erkölcsi törvény például azt mondja: „Ne lopj!”, miközben a tulajdonhoz – és így a tulajdonszerzéshez – való jog alapvető emberi jognak mondatik. Az emberi kötelezettségek összefoglalójának bevezetője ezért így fogalmaz: „Mindenkinek kötelessége, hogy becsületes és fair módon cselekedjék.” Sőt hozzáteszi: „Mindenkinek, aki kellő erőforrásokkal rendelkezik, kötelessége, hogy felhasználja azokat a szegénység, az alultápláltság, a tudatlanság és az egyenlőtlenség legyőzése érdekében.” Ezenkívül – az Emberi Kötelességek Egyetemes Nyilatkozatának fogalmazványa szerint – az embernek kötelessége felelősséget érezni és viselni nemcsak embertársaival, hanem az állatokkal és a növényekkel, a környezettel és a természettel szemben is. A nőkkel kapcsolatban az új ENSZ-nyilatkozattervezet – hasonlóképpen – nem azt hangsúlyozza, hogy a férfiakkal azonos jogokat élveznek (ezt az emberi jogokba már korábban belefoglalták), hanem azt, hogy a férfiak felelőssége és így kötelessége biztosítani, hogy a nők valóban a férfiakkal egyenlő bánásmódban részesüljenek. A nyilatkozat szövege hangsúlyozza: senkinek sem áll jogában, hogy bármely alapvető emberi kötelességet – például a szolidaritásra valót – csorbítson, de arra sem, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában foglaltaktól eltérően cselekedjék. Ellenkezőleg. Az emberi kötelességek chartájának, úgy tűnik, éppen az a lényege, hogy azokat az elvárásokat, amelyeket korábban emberi jogokként vetettek papírra, most – a „helyzetben”, „birtokon belül” lévők számára – kötelességekként fogalmazzák meg. Nyilatkozataik szerint legalábbis ezt tűzték ki célul az InterAction Council exkluzív klubtagjainak keze alá dolgozó, korunk új etikai alapelvein munkálkodó filozófusok.

De vajon mennyire új dolog, mennyire korunk találmánya a „világi” kötelességetika? Hiszen már kétszáz évvel ezelőtt foglalkozott vele a königsbergi filozófus, az erkölcsi kötelesség tanának művelője, Immanuel Kant. Az idén az ENSZ közgyűlése elé bocsátani kívánt nyilatkozattervezet szövege számos konkrét erény – például a másik tisztelete, a környezet megóvása – gyakorlását mondja erkölcsi kötelességünknek. Kant nem foglalkozott ugyan ilyen konkrétumokkal, ő mindezt etikai szaknyelven szólva „formálisan” értette, amikor kimondta a mindig, minden körülmények között érvényes erkölcsi parancsot, az úgynevezett kategorikus imperatívuszt: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája egyúttal mindenkor egyetemes törvényhozás elvéül szolgálhasson.” Ami Kant filozófiai bikkfanyelvén azt jelentette: „cselekedj úgy, hogy nyugodtan vállalhasd, ha mások követnek téged.”

E kategorikus imperatívusznál nincsen abszolútabb erkölcsi parancs – a nyilatkozattervezet mégsem alapozhatott csak Kantra. Részben azért nem, mert etikája „formális”, vagyis nem az erkölcsi kötelesség tartalmát hangsúlyozza, hanem pusztán a tényt, hogy létezik ez a felelősség. De azért sem, mert Kant, mint a felvilágosodás és modernség filozófusa, még akkor is főként az „észre” kívánta alapozni etikáját, amikor végül – például Az erkölcsök metafizikája című művében – „a tiszta morálfilozófia határain kívül eső” vallástanról is behatóan értekezett. Csak odáig van tehát egyetértés Kant és a mai kötelességetikusok között, hogy az erkölcsös cselekvéshez nem szükséges egyszersmind vallásosnak is lenni. Mihelyst ugyanis olyan kérdések kerülnek szóba, mint hogy voltaképpen „miért” is nem szabad például ölni, kiféle-miféle erkölcsi szupertekintély tiltja ezt meg nekünk, miféle autoritás áll ott minden erkölcsi döntésünk mögött, a válaszokból többnyire kiderül: erkölcsi törvényeink mindmáig nagyon is a vallásban gyökereznek. Ráadásul nem mind ugyanabban a vallásban – és ez igencsak megnehezíti a nyilatkozat „egyetemessé” tételét.

Az InterAction Counciléhoz hasonló számos más felelősség-, illetve kötelességetikai kezdeményezés – az UNESCO-étól kezdve a Világ Vallásai Parlamentjének (HVG, 1993. október 2.) nyilatkozatáig – ugyanezzel a nehézséggel nézett szembe. A világ vallásainak 1993-as chicagói parlamentjén például a buddhisták erős ellenállásába ütközött minden olyan megfogalmazás, amely „az Isten nevében”, „a Mindenható akaratából” – vagy más szavakkal, de a buddhisták szerint mindannyiszor csupán az egyistenhívő fehér ember szemszögéből – próbálta megfogalmazni az ember kötelességeit.
Az erkölcs vallási megalapozása tehát – mivel maguk a vallások annyira különböznek egymástól – a nyilatkozat szerkesztői szerint elfogadható, de csak akkor működhet igazán jól, ha nem hittételekben, hanem valamilyen cselekvési vezérfonalban véli megtalálni a közös hangot. Az olyan megfogalmazásokban, mint – ahogyan a nyilatkozattervezetben szerepel – minden embernek kötelessége, hogy igazat beszéljen, sohase hazudjon. De csak az ilyen módon megfogalmazott erkölcsi törvénynek teremthetnek cselekvési vezérfonalat – mondja Malcolm Fraser ausztrál exkormányfő, az InterAction Council elnöke – ahhoz, hogy az egyes ember ötven éve egyetemesnek deklarált, de eddig főként az erőviszonyok alapján érvényesülő jogai igazságosabban és az eddigieknél kiegyensúlyozottabban érvényesüljenek.
GERLÓCZY FERENC

 


vissza /back



 


top / a lap tetejere
vissza /back

vissza /back