gerlo.hu

vissza / back

gerloblog













 

A Sherlock Holmes-mítosz 

A leleplezett módszer


Sokáig azt kellett higgyük, hogy az angol orvosból lett író, Sir Arthur Conan Doyle által megálmodott detektívfigura, Sherlock Holmes nem több izgalmas regényhősnél. Az idei nemzetközi Sherlock Holmes-év kapcsán már azt is illik feltételeznünk, hogy a nyomozó egy velejéig posztmodern problémamegoldási metódus modellje. De lehet, hogy még ennél is több...

A francia Sherlock Holmes Társaság az idei esztendőt névadója évének nyilvánította. Az, hogy Holmes nem valóságos, hanem kitalált személy, az illusztris társaság tagjait nem tartotta vissza attól, hogy az év elején pezsgős vacsorával ünnepeljék meg a legendás magándetektív 143. születésnapját. Az azóta lebonyolított rendezvények sorában néhány napja, a párizsi Louvre-ban Holmes-emlékkiállítás is nyílt, a közeli Louvre hotelben pedig, ahol Holmes párizsi tartózkodásai idején – megalkotója akaratából – megszállt, nemzetközi szimpóziumon elemezték a híres londoni magándetektív munkásságát, módszerét és mítoszát.

A Doyle által megteremtett nyomozó figurája a ma embere számára többet jelent az eszményi magándetektívnél – állapították meg az ez alkalomból Párizsban összegyűlt sherlockisták és holmesológusok. Nemcsak azért, mert „Sherlock él” (London városa még ma is fizet egy tisztviselőt, hogy megválaszolja a Sherlock Holmes címére, a Baker Street 221/b-be érkező leveleket), hanem azért is, mert a híres detektív módszerét ma a tudományos kutatásban is mind többen tartják követendőnek. Egyesek még a mostanában obligát posztmodern jelzővel is kitüntetnék Holmest, mondván: bár híres, „szigorúan tudományos” módszere alapvetően a megfigyelésen, az információgyűjtésen és a következtetésen alapul, de fontos szerepet kap benne a folyamatos önreflexió, valamint a művészetek, a kábítószerek, a bölcseleti kérdések, sőt a vallás iránti érdeklődés is – szóval csupa, a posztmodern létezési technikához nélkülözhetetlennek tekintett kellék.

„Az egész élet egyetlen nagy láncolat, s természetét megismerjük egy láncszemből is” – mondta Holmes Watsonnak a Vörös dolgozószoba című elbeszélésben. Csakhogy pusztán megfigyelés és következtetés (indukció), valamint logikai levezetések (dedukció) révén – mondják a hozzáértők – Holmes még nem lett volna Holmes. Módszerének harmadik legfontosabb, a teoretikusok által eddig nem eléggé elismert eleme, az úgynevezett abdukció azonban éppen erről szól – állítja legalábbis Régis Messac A detektívregény és a tudományos gondolkodás befolyása című könyvében. Ebben a szerző a bűvös abdukció kifejezést ekképpen próbálja megmagyarázni: „Holmes következtetései nem igazi dedukciók, nem is indukciók, hanem inkább olyan okoskodások, amelyek egy meghatározott tény megfigyelésére épülnek, s a többé-kevésbé összetett gondolatszövedéken át egy másik meghatározott tényhez vezetnek.”

Holmes eme módszerét a tevékenységét elméleti síkon értelmezők sokáig egyszerűen analitikusnak tartották, s előszeretettel állították párhuzamba Sigmund Freud lélekelemző módszerével. Úgy okoskodtak, hogy Freud azért fejthette meg könnyűszerrel páciensei álmait, mert ismerte a könyveket, amelyeket olvastak, az utcákat, amelyeken jártak, ismerte a századforduló utáni Bécs belátható és kiszámítható világát. Hasonlóképpen Holmes – mondták –, aki az ugyancsak zárt és kiszámítható viktoriánus Angliában mozgott oly otthonosan, hogy egy ismerős trafikosnál vásárolt eldobott szivarcsikkből is képes volt kitalálni, barátja, Watson doktor a közelben tartózkodik. Arról már nem is szólva, hogy a regénybeli londoni mesterdetektív és a valóságos bécsi analitikus között volt egyéb párhuzam: például mindketten kokainisták voltak, s – legalábbis a mai elemzők szerint – neurotikusok is.

A Holmes–Freud párhuzam érvényét nem vitatva, újabban Holmes módszerében mégis inkább az analitikus módszeren túlmutató, első megközelítésben akár irracionálisnak is nevezhető intuíciót hangsúlyozzák. A Baker Street-i mesterdetektív sok esetben a megérzéseire hagyatkozik, s csupán találgat. „Még az is lehet, hogy éppen ez a legfontosabb vonása” – vélekedett már a századfordulón, vagyis Holmes kortársaként Charles Sanders Peirce, az Amerika legnagyobb polihisztorának tartott filozófus és matematikus, Találgatás című logikai értekezésében. Szerinte egy „sajátos ösztön” a magyarázat arra, hogy Sherlock Holmes „miért vélekedik oly gyakran helyesen”. Ezt az ösztönt – vagy „hipotézisállító hajlamot” – nevezte Peirce maga is abdukciónak (elvezetésnek) vagy retrodukciónak (visszavezetésnek). Ő ezt úgy magyarázza, mint valamilyen „különleges salátakeveréket, melynek fő összetevői a megalapozottság, a mindenütt jelenvalóság és a hihetőség”. A hipotézis kialakulását a Holmest elemző Peirce „a belátás aktusának” tekinti, midőn az „abduktív elképzelés” villámként hasít belénk, például elárulva, ki volt a gyilkos.

„Sherlock Holmes nem attól sikeres detektív, hogy sohasem találgat – írja erről a magyar származású bloomingtoni nyelvész és szemiotikus Thomas A. Sebeok feleségével együtt írt, magyarul is olvasható Ismeri a módszeremet? avagy: a mesterdetektív logikája című könyvében –, hanem attól, hogy amikor találgat, nagyon is jól vélekedik.” Thomas A. Sebeok és Jean Umiker-Sebeok szerint Holmes és Peirce azonos módon okoskodnak. „Régi elvem – jegyzi meg Holmes több elbeszélésben is –, hogy ha kizárjuk a lehetetlent, ami marad, bármily valószínűtlen, a helyes megoldás lesz.” Hasonlóan fogalmaz a polihisztor-matematikus Peirce: „A tényeket nem magyarázhatja egy olyan hipotézis, amely rendkívülibb, mint a szóban forgó tények. Ha különböző hipotézisek adódnak, közülük azt kell figyelembe venni, amelyik a legkevésbé rendkívüli.” Ha több magyarázat lehetséges – mondja ezt a gyakorlatra lefordítva Watsonnak Holmes A kifehérült katona című elbeszélésben –, „újabb és újabb próbáknak vetjük alá őket, míg egyik vagy másik közülük nem nyer meggyőző alátámasztást”.

A Holmes-történetekben a Scotland Yard jóravaló felügyelői, Lestrade, illetve Forrester abban különböznek Holmestól, hogy bár általában éppúgy ismerik a tényeket, mint ő, csökönyösen ragaszkodnak a bűneset nyomozásának korai szakaszában felállított hipotézisükhöz. Ez megfelel ugyan néhány kiugró ténynek, ám figyelmen kívül hagy számos „csekélységet”, amiket viszont nem is hajlandók figyelembe venni, ha nem az ő álláspontjukat igazolja. Vagyis – fogalmazott Holmes a Botrány Csehországban című novellában – „a tényeket szabják az elméletekhez, ahelyett, hogy az elméleteiket szabnák a tényekhez”. Holmes ezzel szemben a hipotéziseit olyan gyakran és olyan könnyűszerrel vetette el, ahogyan az azoknak ellentmondó – bármilyen apró – tényekre rábukkant. Mint a Boscombe-völgyi gyilkosságban is mondta: „Semmi sem megtévesztőbb, mint egy nyilvánvaló tény.”

Ugyancsak ő jegyzi meg a Reigate-i urak című elbeszélésben: „Ügyelek rá, hogy soha ne legyenek előítéleteim.” E tökéletesen következetes, a matematikusok által oly nagyra becsült vaslogika ennek ellenére korántsem csupán elméleti, hanem nagyon is gyakorlati módszer. Még akkor is, ha a saját gondolkodását tudatosan Holmeséhoz hasonlító, már idézett amerikai polihisztor, Peirce megfogalmazása szerint „van az elmének egy olyan kellemes foglalkozása, amely csak arra irányul, hogy ne legyen semmi komoly irányulása”. Peirce „minősített merengésnek” nevezi ezt az állapotot, Holmes metódusa viszont mégiscsak gyakorlati, mert nála sohasem pusztán merengésről és gondolkodásról van szó. A legendás nyomozózseni, ha kell, megrázza magát, és egyik pillanatról a másikra „gondolkozó gépből” „kopó” lesz. Ami igencsak szerencsés, mert enélkül aligha lett volna oly híres hős, akinek módszerei után még másfél évszázad távlatából is érdemes induktíve, deduktíve, sőt abduktíve is nyomozni. 

GERLÓCZY FERENC

(HVG, 1997. június 7.)
 
 

 

close this window / csukd be az ablakot

vissza / back

kapcsolódó írások:

Conan Doyle, a gyanúsított - Plágium és gyilkosság?

Holmes, Schwarzenegger és a melegek

related writing:

Illusory Affairs, 
or The Secret of Sherlock Holmes' Successes

top / a lap tetejere
vissza / back

vissza / back