Hatalom és személyiség – A nagyság rugói

A hatalom torzítja el a személyiséget, avagy egy jellegzetes személyiségtípus az, amely törekszik a hatalomra, s képes azt meg is szerezni? A máig eldöntetlen vitához sok történész, szociológus, pszichiáter és filozófus szólt már hozzá, de mindenki által elfogadott válasz mégsem született.

„Túl későn jöttem a világra, már nem lehet semmi nagyszerűt csinálni. Vegyük csak Nagy Sándort! Miután meghódította Ázsiát, Jupiter fiának nyilvánította magát, és az egész Kelet el is hitte neki ezt. Ha én ma kijelenteném, hogy az Örök Isten fia vagyok, minden halaskofa kinevetne. A népek manapság túl okosak, már nem lehet semmi nagyszerűt véghezvinni.” E szavakkal panaszkodott állítólag Bonaparte Napóleon 1804. december 2-án, közvetlenül azután, hogy VII. Pius pápa, Isten kegyelméből, Franciaország császárává koronázta. Azaz voltaképpen csak koronázta volna, hiszen az uralkodói jelképet Napóleon a döntő pillanatban kivette a pápa kezéből, s végül maga tette a saját fejére.

A vezérek, diktátorok pszichéjét, a hatalomnak a személyiség egészére való (de)formáló hatását, illetve a hatalmi tébolynak is nevezett pszichiátriai kórképet elemző orvosok és pszichiáterek mindebből azt a következtetést vonják le: egy-egy - bármilyen magas - hatalmi pozíció megszerzése korántsem okvetlenül vet véget a hatalomra való vágyakozásnak, igen sok esetben tovább éltetheti, sőt még fokozhatja is azt. Mindez több mint szakmai okoskodás. A politika ügyeibe bármilyen formában is „bekattant” emberekkel ma már egy születőben lévő, leginkább talán politikai patológiának nevezett, különálló tudományág foglalkozik.

„Ez a világ a hatalom akarása - és azonkívül semmi más! És ti magatok is a hatalom akarása vagytok - és azonkívül semmi” - írta a századfordulón elhunyt német filozófus, Friedrich Nietzsche A hatalom akarása című könyvében. Szerinte a jog, az erkölcs, az értékek és az eszmék mind éppúgy csupán az uralkodás, birtoklás és érvényesülés álcázott formái volnának, mint a nyers erő. A századfordulón elhunyt filozófus szerint még „a szentek lemondásának, a szerelmesek szerelmének és az irgalmasok részvétének mélyén is mind-mind a hatalom akarása húzódik meg”.

Sigmund Freud tanítványa, az úgynevezett individuálpszichológiát megalkotó s századunk első harmadában tevékenykedő Alfred Adler szerint viszont a hatalom óhaja, a politikai ambíció - ha lappangva mindenkiben ott lakozik is - elsősorban azoknál fejlődik ki, akiket a sors kisebbrendűségi érzéssel vert meg, és akik érvényesülésükkel éppen ezt az érzést igyekeznek kompenzálni. Ezzel látszik egyetérteni a Diktátorok orvosi szemmel című, magyarul is megjelent sikerkönyv szerzője, Anton Neumayr osztrák orvos, aki Napóleon, Hitler és Sztálin karakterét és életútját nyomon követve fontos kiindulópontnak tekinti például, hogy mindhárman igen ambiciózus, kicsiny termetű emberek voltak, amihez azonban még azt is hozzáteszi, hogy egyik sem tartozott ahhoz az államalkotó nemzethez, amelyet naggyá kívánt tenni. S valóban: Napóleon korzikai volt, nem francia, Hitler osztrák, s nem német, Sztálin grúz, nem pedig orosz.

Szó sincs persze arról, hogy a politikai patológusokat csupán a - személyiség-lélektani szempontból kétségkívül szélsőségesnek számító - vezérek, illetve diktátorok érdekelnék. Arról sincsen szó, hogy a valamilyen hiátussal rendelkező emberek  feltétlenül hiányosságuk túlzó elfedésével tűnnének ki. Hiszen - mondják a politikai patológusok - ha így lenne, a festők között az átlagosnál több gyengén látó, a muzsikusok közt halláskárosult, az esetlenek között élsportoló, a lassú észjárásúak között tudós lenne; szóval olyanok, akiket Anton Wexberg, az individuálpszichológia tankönyvírója - a görögök legnagyobb, eredetileg dadogó szónokáról - Démoszthenész-típusúaknak nevez. Ennek ellenére kérdés: vajon a karakter predesztinál a hatalomra, avagy a hatalom deformál? A már említett Anton Neumayr szerint sem Napóleon, sem Hitler, sem pedig Sztálin személyisége nem volt „normális” - vagyis mindhárman eleve igen ingerlékenynek bizonyultak. Neumayr elemzése szerint Bonaparténál például már kamaszkorában azt tapasztalták, hogy „rendkívül ingerlékeny volt, stressznek kitéve gyakran hányt, akár el is ájult”.

Hasonlóan vélekedik Hitlerről is, aki számára a „szociális kapcsolatok kiépítésére való képtelensége megnehezítette annak a lehetőségét, hogy pszichikai konfliktusait másokkal való beszélgetés során oldja fel, s ez az információs blokád elegendő volt ahhoz, hogy megnehezítse a valósághoz való alkalmazkodását” - írja Neumayr. De Sztálinnal sem volt másképpen: szerinte a szovjet diktátor „narcisztikus nagyzási mániában, s nem - mint sokan vélték - szexuális eredetű szadizmusban szenvedett, személyiségének struktúrája pedig kétségtelenül paranoid volt”.

Napóleon, Hitler és Sztálin persze, akik a hatalom különleges csúcsaira jutottak, nem mérhetők össze az átlagemberekkel, s bizonyos értelemben még az átlagpolitikusokkal sem - ismeri el az osztrák orvos. De - mint azt John Emerich Edward Dalberg, Acton grófság 1902-ben elhunyt angol lordja híressé vált megállapításában leszögezte - „minden hatalom korrumpál. Az abszolút hatalom abszolút korrumpál.”

Éppen a vállalt felelősséghez képest minősítik mostanában veszélyhelyzetnek a hatalomba kerülést: olyannyira, hogy Najmányi László díszlettervező és képzőművész tavaly decemberben egyenesen azt proponálta: sürgősen el kell végezni a hatalommal bírók vagy arra esélyesek elmeszakértői átvilágítását, nehogy azzal visszaélhessenek. „Javaslom - írta Najmányi a magyar sajtóban megjelent írásában -, hogy mindenkit, aki politikai pályára akar lépni, egy hazai és nemzetközi elmeszakértőkből álló, a mindenkori rezsimtől független orvosi testület vizsgáljon meg, az után kutatva, hogy az aspiráns nem szenved-e elmebetegségben. Nem skizofrén-e? Gyötri-e paranoia? Látogatják-e hallucinációk? Vannak-e perverz hajlamai? Nem szadista-e? Képes-e koherens módon gondolkodni és cselekedeteit kontrollálni? Képes-e kétoldalú kommunikációra? Milyen természetűek a rögeszméi? Hogyan viselkedik stresszhatás alatt? Mi a víziója saját magáról és embertársairól? Mennyire ön- és közveszélyes az illető és így tovább...” Kérdés persze, megszületett-e az a politikus, akinek valaha is lesz akkora hatalma (és önuralma), hogy képes legyen megvalósítani a javaslatot...

[HVG, 1999 szeptember 11]