Szerbek lélekelemzése – Psziché csaták után

Ha  Sigmund  Freud  a  normális  emberek  abnormitásairól  értekező  művének A mindennapi élet pszichopatológiája címet adta, úgy egy szerb szerző a legjobban teszi, ha eleve a nem mindennapi élet pszichopatológiájáról értekezik - véli Zarko Trebjesanin szerb pszichiáter. A szerbek - mondja - oly korban és helyen élnek, amikor és ahol gyakran minden fordítva van, és nem a többséget lepi meg az egyén abnormitása, hanem az egyénnek kell megdöbbennie a tömegek olykori hisztériája láttán.

„Mi, Szerbia, illetve Jugoszlávia pszichológusai és pszichiáterei is közelről láthattuk az uralkodó ideológia és társadalmi rendszer bukását, az állam felbomlását, a nacionalista őrjöngést, a tömeggyilkosságot, a szadista tivornyát, a menekültek menetoszlopait, a szerencsétlenné tett gyerekeket” - közli Zarko Trebjesanin szerb pszichoanalitikus, minek az eredményével kell neki és kollégáinak szakmailag szembesülniük az elmúlt évtized jugoszláviai történései nyomán. Persze némi tudományos cinizmussal akár még örülhetne is, mert mint írja: „ami a tanulmányozandó anyagot illeti, az sajnos bőségesen adódik”.

Mi több, a történelmi előzmények alapján úgy tűnik, nem is először. Hiszen már a Vukováron született, de 1921-től haláláig, 1981-ig Belgrádban színházi rendezőként is működő Hugo Klajn is specialistának számított a hosszú háborús megpróbáltatásokat túlélők lelki problémáinak megismerésében. Klajn ugyanis analitikusként valóban nem mindennapi témán dolgozhatott: 1945-ben arra kapott megbízást egyes partizánparancsnokoktól, hogy gyógyítsa ki társaikat egy, a háború alatt szerzett különös lelki betegségből, amelyet maguk a partizánok harci rohamnak, az orvosok az első ilyen tömeges rohamot kiváltó 1943-as kozarai offenzíva nyomán kozarai pszichózisnak, mások partizánbetegségnek neveztek.

„Az ebben szenvedők - összegezte Klajn -, mintha démon szállta volna meg őket, hirtelen valamiféle transzba esnek, és gesztusokkal, mimikával, szóval és kiáltásokkal bemutatják, egyszersmind újraélik a valóságos csatával járó tömeges érzelmi vihart. Mindezt olyan átélten, hogy a harcos nemcsak a saját tetteit, de áldozatának haláltusáját (fulladását, hörgését, összeroskadását) is bemutatja. A hisztériás roham hosszúsága néhány perctől néhány óra hosszáig terjedhet, s épp olyan váratlanul ér véget, ahogyan elkezdődött. A beteg nem is tudja, mi történt vele: rendszerint nem is emlékszik a fiktív csatára.”

De nemcsak az egyébként internacionalizmust hirdető kommunista ideológiával, hanem a kommunista és nem kommunista nacionalizmussal is meggyűlt a baja a szerb analitikusoknak. A korábban idézett Trebjesanin - a mai szerb lélekelemzők doyenje - A nem mindennapi élet pszichopatológiája című, a Thalassa pszichoanalitikai folyóiratban immár magyarul is olvasható cikkében annyiban követi az ott szintén olvasható Klajnt, hogy egyszer s mindenkorra le kíván számolni a „harcias szerb jellem” mítoszával. Trebjesanin - a valóság konkrét elemzéséből kiindulva - mindegyre olyan megállapításokra jut, hogy „a szerbséget inkább jellemzi a szervilizmus, mint a hősiesség, inkább az önkéntes alávetés, az apátia és a depresszió, mint a lendület, az elszántság és a mindenáron való harci kedv, szemben mindazzal, amit a hagyományos szerb ideológia mindig is láttatni szeretett volna”.

A pszichoanalitikus a közkeletű szerb „harciassággal” szemben inkább „nagy hallgatásról” beszél. Mint írja: „Ha valaki megtámad valakit, és fejbe veri, az erre általában felordít, miután szembeszáll a támadóval - ez mindenki számára érthető, előre látható, »természetesnek« mondható, célszerű reakció, amely összhangban áll az életben maradás biológiai törvényeivel. Ha azonban a megütött, megtámadott ember bizonyos esetekben nem reagál, hanem lesunyt fejjel hallgat, akkor ez nem »egészséges«, hanem talányos, érthetetlen, abnormális reakció, amely mélyebb pszichológiai magyarázatot kíván.” Trebjesanin úgy véli, egyet biztosan talált: egy 1991-es felmérés során arra a kérdésre, hogy „ki vagyok én?”, Szerbiában a fiatalok túlnyomó többsége elegendő meghatározásnak tartotta, ha így mutatkozott be: „szerb vagyok”. Vagyis - értelmezték nyomban az adatokat Trebjesaninék - „a nemzeti identitás felfalta a személyest”.

A szerbek között az elmúlt évtizedekben csak egyvalaki maradt személy: a vezér. A személyt felfaló nemzet azonban - írja a szerb pszichiáter - csupán torzult személyiségű vezetőjében manifesztálódhat, legalábbis az „alattvalói személyiség” számára. Ez a jelenség - a szóban forgó fogalom leírója, a náci Németországból az USA-ba emigrált Erich Fromm, baloldali társadalomfilozófusként is nyilvántartott pszichoanalitikus szerint - oly módon szabályozza az emberek gondolkodását és érzelmeit, hogy azt hiszik, mintegy ők kívánnak akként cselekedni, ahogyan voltaképpen „muszáj” nekik. Fromm szerint ez jellemezte a nácizmus korabeli német értelmiség nagy részét is, és ezt a gondolatot felidézve firtatják sokan a szerb értelmiség felelősségét a közelmúlt, illetve a jelen történéseiben is.

Sigmund Freud 1924-ben megjelent, A mindennapi élet pszichopatológiája című művében azt fejtegette, hogy nemcsak neurotikusok, elmebetegek s bármi módon „nem normálisok” lelkének az elemzése alkalmas terület a pszichoanalízis számára, hanem a normálisnak tekintett emberek úgynevezett mindennapi életének is megvan a maga pszichopatológiája. Freud szerint az abszolút normális emberrel is bőven előfordul, hogy elfelejt valamit, elszólja magát, vagy eltéveszt egy-egy - egyébként nagyon is jól ismert - szót. Ez volna a „mindennapi élet pszichopatológiája”.

Nos, az elmúlt évek jugoszláviai élete aligha volt mindennaposnak tekinthető. Nem csoda hát, ha az ezzel foglalkozók ennek megfelelően kívánták vizsgálni a lelki következményeket. „Ezeket kutatva többnyire abból indulnak ki, hogy a vezető politikus személyisége bizonyos mértékben minden társadalomban hatással van az eseményekre, mégpedig annál nagyobb hatással, minél kevésbé demokratikus az adott ország. Jugoszláviával, illetve Szerbiával kapcsolatban például a lélekelemzők nem hagyhatják figyelmen kívül a politikai porondról a közelmúltban hirtelen eltűnt, ám sok tekintetben még a színen hagyott Szlobodan Milosevics politikai kórképét, mivel az szorosan összefügg az általa vezetett társadaloméval. Trebjesanin szerint „Milosevicset elsősorban merevség, aszketizmus, büszkeség, önimádat, hatalomimádat, cinizmus, érzelmi ridegség, paranoid vonások jellemzik”. A jugoszláv exelnök szerinte „a rideg nárcisz típusához áll a legközelebb, az autoritatív és a nekrofil karakter erős mellékzöngéjével”. Az először szintén Erich Fromm által leírt „nekrofil” (halálkedvelő) karakter arról ismerszik fel, hogy halkan beszél, szereti a sötét színeket, sohasem nevet, nincs humorérzéke, hideg tekintete van, és gyűlöl mindent, ami spontán. Nos, Trebjesanin szerint ez illik Milosevicsre, és ez volt, amit leképezett a szerb társadalom...

A jugoszlávok, illetve szerbek patologikus vonásai persze a „nem mindennaposan” kalandos történelemben mások és mások voltak. Hugo Klajn kutatásai alapján Zarko Trebjesanin úgy fogalmaz, hogy „minden háborúnak megvan a sajátos neurózisformája. Az első világháborúban a mozgósított jugoszláv katonáknál a hisztériás reszketés dominált, a második világháború partizánjainál pedig a nagy offenzívát dramatizáló hisztériás roham. A mai véres etnikai háborúban pedig a leggyakoribb betegség a depresszió, amit szorongás, tehetetlenség-, valamint értéktelenségérzet, bűntudat és identitászavar kísér.”

Arra a kérdésre pedig, kinek mi a felelőssége a „nacionalista tivornyákban”, illetve hogyan lesz a szavakból gyilkos indulat, majd tett, a szerb pszichoanalitikusok válasza megoszló - így részben reménykedő. Eszerint Szerbiában kétféle gondolat és magatartás él egymás mellett: egy militáns és egy úgynevezett kritikus attitűd. Azon, hogy melyik mozgatta Jugoszláviát az elmúlt években, aligha lesz vita. Arról viszont, hogy melyik vezette a forradalmat, és vezeti  az  országot  majd  tovább,  bizonyára még sok szó esik majd.

(HVG, Szellem rovat, 2000. november 18.)