Gerlóczy Ferenc 

Hallucináció vagy megismerés?

- adatok a szerelemfilozófiához -

"Midőn figyelmünk a kelleténél tovább vagy sűrűbben időzik valamely tárgyon, nyomban ránk sütik, hogy megszállottak vagyunk. A megszállottság a figyelem eltévelyedése." José Ortega y Gassetnek a fenti szavaival kérek elnézést az Olvasótól, amiért jó kis zaftos szlovák, skinhead vagy médiaügyek helyett - nos, jobb, ha mindjárt elárulom: a szerelemrõl írok. Mentségére szolgáljon (a szerelemnek), hogy eléggé örök és eléggé egyetemes, s hogy olvasóim között is biztosan lesznek olyanok, akik már átélték s még nem felejtették el, esetleg éppen most élik át, még bizseregnek a nyakukon a pihék. No.

"Ez nem a szerelmesek, ez nem a szerelmesek kora" - énekelte volt Pajor Tamás, mielőtt megtért. Azóta neki ugyanez a kor már a szerelmesek kora - hiszen a szerelem vallás, az Isten pedig szerelmetes Isten.

De tényleg: kiknek a kora is ez? Minek a korában élünk mink tulajdonképpen? Már bizony azt bajos elősorolni! Sok ideig eltartana! Mert ugye ez a kor a posztkommunizmusé is, meg a posztmoderné is, meg a posztindusztriális társadalomé is, meg amikor az Isten már meghalt, meg amikor nincs már Történelem, amikor a háború után, a béke után vagyunk; aranykoron túl, vaskoron túl; posztközépkor, posztújkor, posztkor. No, hát csak nem azoké volna ez a kor, akiké má' csak nem lehet: a kommunistáké, a moderneké, a középkoriaké? A voltaké lenne, ami van? Avagy poszt-posztkorban élnénk? Re-reneszánszban? Semmi hit már az újban?

Új (?!) középkor hajnalán volnánk tehát? (Oly' unalmasak egyébként ezek a hármas tagozások! Ókor reggel felkeltem, begyújtottam a kályhába és megreggeliztem. Középkor abbahagytam a munkát és megebédeltem. Újkor pedig - persze csak a végén - lehanyatlottam és elaludtam. Unalmas! Ezt már a régi görögök is tudták. És ráadásul másnap reggeltől ugyanez megint! Vau!) Semmi, de semmi hit már az újban? A marsutazás és a boldogság el volnának felejtve? Eztán már nem is lesznek még újabb korokba nézõ legújabb korok? A korok csak lendülnek - s landolnak? Na ne, na! Mit szóljon az, aki fiatal, s ezért - szemben az emlékeikbe merülõ öregekkel és a napi teendõikkel elfoglalt középkorúakkal - elsősorban tervei vannak? Elég a dekadenciából, elég, ha mondom! Még nincs itt a lámpaoltás ideje.

Kibököm: korunk szerintem a találkozások kora. A találkozásoké a frontokon és a bálokon, és az utcán és a békekonferenciákon; a találkozásoké a turistákkal és a rokonokkal és az ellenséggel és a menekültekkel; a találkozásoké a gyárakban és a vendéglőkben és a kikötőkben és a kocsmákban és a templomokban és a hálószobákban; a találkozásoké a régiekkel és a távoliakkal éppúgy, mint a mostaniakkal és a közeliekkel. Azon túl, hogy a primitív mi-ők szembeállítások (római és barbár, keresztény és pogány, baloldali és jobboldali, stb.) már semennyire sem érvényesek, vajon mi jellemzi ezeket a találkozásokat? Elsõsorban az, hogy sok van belőlük, másod-, de nem utolsó sorban, hogy többnyire szenvedélyesek. Az egyre sokasodó találkozások vonzást és taszítást egyaránt kiváltanak a homo sapiens sapiensből (a faj - "gyenge" - elnöke Butrosz Butrosz Gháli).

Egyrészt a magasra csapó gyűlölet kora ez, amely a harag napjaiból, azoknak is a másodperceibõl áll; olyan idõszak, amelyet precíziós pontossággal jellemez a következõ szomáli közmondás: "én és Szomália a világ ellen, én és a klánom Szomália ellen, én és a családom a klán ellen, én és a testvérem a család ellen, én a testvérem ellen".

Másfelől ugyanez a kor a rajongások kora is, amikor emberek ókori filozófusokba vagy mai demagógokba, szekták tanításaiba vagy hagyományos mosóporoknál nagyobb fehérítõ hatású mosóporokba egyaránt beleszeretnek. "Szeretlek, Cindy!" - mondják, de azt is mondják: "Szeretlek, Madonna!" Azt is mondják, hogy: "Szeretlek Michael Jackson!", de azt is: "Szeretlek, Úr Jézus Krisztus!". Azt, is, hogy: "Szeretlek, Édes Hazám!", de azt is, hogy: "Szeretlek, ópium!". És azt is, hogy "Szeretlek, Te Drága Emanci Punci!" Azt szeretjük vagy gyűlöljük csak, akivel találkozunk.

Az, amit válságnak neveznek (holott csupán valóság), valójában nem más, mint hogy több lett a találkozás és a kölcsönhatás az emberek között, mint amennyi régen volt. Az üzletember» a pillanatnyi recessziót előidéző okokat emlegeti (nemcsak az amerikai elnökválasztások eredménye, de egy Csendes-óceáni vulkán kitörése vagy Csurka legújabb filippikái is hatással lehetnek az árfolyamokra); a Hamvas Béla-típusú bölcselő a Krisztus előtti hatodik század után kezdõdött szellemi világválságról beszél, amely az általános műveltség (enkükliosz paideia), a társadalmi nyilvánosság, lényegében a demokrácia megjelenésével kezdõdött. Periklész az oka mindenek. Periklész és Edison. (A villanykörte feltalálása előtt az emberek - Amerikában is - még naponta kilenc órát aludtak, s reggel kipihenten ébredtek!) Feldolgozhatatlanul sok lett az új információ, az új találkozás. A túl sok élmény, az ezerféle követelmény - úgy érezzük - széttép bennünket. Mégsem tanácsolhatjuk azt, hogy húzódjunk vissza odúnkba, ha gyengék, s terjeszkedjünk, ha erősek vagyunk. Ha nem akarunk tönkre jutni, találnunk kell egy fogódzót, amibe megkapaszkodhatunk: valami eszmét, elfogultságot vagy elfoglaltságot, talán valamiféle vallást (a hobbinál komolyabb valamire gondolok). Azt kell hinnem, hogy erre - legalábbis a United Religions (UR) alapírásának megfogalmazásáig és elasztikus kánonjának összeállításáig - csak olyan vallás lehet alkalmas, amelyben a hívő és az isten egyenrangúan imádják egymást. Ilyen vallás a szerelem.

Hogy létezik-e, nem kérdés. Az a kérdés, hogy a szerelmet vallásként, vagy bálványimádásként gyakoroljuk. Eddig azt hihettük, hogy a szerelmet típusos bálványimádásként ábrázoló Stendhalnak van igaza. Persze, hogy a salzburgi sóbányák miatt! Stendhalnál az ember csak elmegy a sóbányába, s otthagy egy csenevész gallyat, amelyet a fagy tarolt le a fáról. Pár hét múlva visszatér, s azt látja, a csenevész gallyra rá sem lehet ismerni. Csillog és ragyog, pedig azelőtt észrevenni is alig lehetett. Ezt tenné Stendhal szerint a szerelem azzal, aki szeret; megindítja nála a kristályosodás folyamatát: mindenféle értékkel, erénnyel ruházza föl azt, aki - különben - csak egy csenevész gally volna. 

A szerelem nem vak, sőt: a szerelmes többet lát - a szerelmesébe -, mint a többi ember. Többnek látja őt, hiszen jobban is látja: szereti - teljes mivoltában szemléli -, de részleteiben - fingásostul-mitesszerestül - is elfogadja. Idáig nincs ellentmondás a két nagy szerelemfilozófus, Stendhal és Ortega y Gasset között (legfeljebb annyi, hogy míg Stendhal a szeretett lény végbélszelét rózsaillatnak érzi, Ortega bevallja: "bizony, a kedvesem jó büdöset fingott, ámde én azért mégiscsak õtet szeretem"). A teljességet, a tökéletességet szereti a szeretõ a szeretett lényben - ám kérdés, hogy a szeretõ a szeretett lény lényegét látta-e meg s szeretett bele ezüstpillantással, átlátva az idegen ruhán, bőrszínen, ízlésen, neveltetésen és más szemölcsökön, vagy pedig mindama tökéletesség merő káprázat, sókristály volt csupán, amelyet a szerelmes maga épített, mint Stendhal állítja, s mint annyian és annyiszor tapasztaltuk, amikor egy szerelem véget ért. Ezért Ortega (aki szerint a szerelem nem múlik el) rá is süti Stendhalra a bélyeget: számára a szerelem fő élménye az elmúlása, s hogy a stendhali szerelemnek már a születése volt a tévedés. Az igazi szerelem azonban - folytatja Ortega Szókratész gondolatait - vágy a szépségben nemzeni (tiktein en tó kaló): teremteni, vagyis jövőt alkotni. Aki szerelmes, a jövőre gondol. (Elvileg. Mert valójában nem gondol, sőt. Stendhal nézeteivel ellentétben a szerelem a tudatunkat nem tágítja, hanem beszűkíti, hiszen figyelmünket a szeretett lényre korlátozza. Ez a beszûkülés - amely a vallásokra éppúgy érvényes - teszi lehetõvé, hogy az ember kitágult tüdõvel önmagát boldognak kiálthassa ki.)

Az igazi probléma nem az, hogy egy ember életében a fentiek ellenére többször (több személybe) is lehet igazán szerelmes (hogyan is lehetne másként? Sejtjeink hétévente kicserélõdnek, sőt, Ortega szerint személyiségünk is legalább háromszor újul meg életünkben). Az ellentmondás ott van eltemetve, hogy a tételes vallások, amelyeknek hivatalból a személyiségek és a közösségek közötti szakadékok áthidalásával kellene foglalkozniuk, nem látják meg egymást ezüstpillantással, le vannak betonozva. Ezért aztán - vallásos szükségletből, vagyis ha lelkünk szárnyalni szeretne - inkább legyünk szerelmesek, semmint vallásosak. A bigott betonvallások a szerelmre is bénító hatással vannak, a jövő évezred vallása azonban talán éppen a mostani évtized bókjaiból, csókjaiból épül. Igazi kollektivizmus úgysem lesz mindaddig, amíg egy ember vallomása százmilliós tömegek vallásával nem lesz egyenértékű. De akár vallás, akár vallomás: korántsem mindegy, hogy hallucináció csupán, avagy megismerés.