MI LETT VOLNA REFORMÁCIÓ NÉLKÜL? •HaA reformáció október 31-én megült emléknapján - annak az évfordulóján, amikor Luther Márton 1517-ben kitűzte 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára - is javában folyik a vita egy amerikai történész, de Bibó István által is feltett különös kérdésről: mi lett volna, ha elmarad a reformáció?Eric Till Luther című filmjét szeptember 26-án mutatták be az USA-ban, s azóta telt ház előtt megy 54 amerikai nagyváros háromszáz mozijában. A film hűségesen végigkíséri a keresztény reformátor életének fontosabb eseményeit; bemutatja a bányászcsaládot, amelybe született, a villámcsapást, amelynek hatására a joghallgató fiú barátnak állt, római utazását, amelynek során meghasonlott az egyház akkori erkölcstelenségének láttán, reformjavaslatait tartalmazó téziseinek kiszögezését, nézeteinek védelmében mondott beszédét a wormsi birodalmi gyűlésen, a Biblia-fordítását, valamint X. Leó pápa általi kiátkozását. S persze szerelmét is Katharina von Bora volt apácával, aki nem csupán jó felesége, szellemi partnere s ügyeinek egyengetője volt, hanem - az őt alakító Claire Cox szavaival - „modern nő, ugyanolyan lényegre törő és szókimondó, mint a férje”. Az életrajzi képeskönyv élvezetén túl azonban sokan követik figyelemmel azt a szellemi társasjátékot is, amelynek legfontosabb kérdései akörül forognak: vajon ha más is felháborodott - ahogy az megtörtént - az akkori idők hitéleti visszásságain és erkölcstelenségén, miért mégis éppen Luther robbantotta ki a reformációt? És mi lett volna, ha elmarad egy ilyen léptékű lázadás, sőt ha egyáltalán nincs a reformáció? Egy nemrég New Yorkban megjelent könyvben Geoffrey Parker amerikai történész is azt feszegeti: mi lett volna, ha Luthert 1521-ben mint eretneket máglyán megégetik? „Ó, Isten! Luther halott? Ki fogja nekünk ezentúl magyarázni az evangéliumot oly világosan, ahogyan ő tette?” - e szavakat Albrecht Dürer, a festő írta a naplójába azt követően, hogy Luthert 1521. április 26-án, a wormsi birodalmi gyűlésről távozóban álarcos férfiak elrabolták, és ismeretlen helyre hurcolták, minek nyomán sorsáról sokáig nem lehetett semmit sem tudni. Luthernek, akinek a birodalmi gyűlés előtt kellett volna visszavonnia Isten előtti egyenlőséget hirdető tanait, a Habsburg-dinasztiabeli V. Károly német-római császár szabad elvonulást ígért ugyan, ám a korabeli sokakhoz hasonlóan Dürer is arra gondolhatott, a császár esetleg nem tartja be majd az ígéretét. Elvégre Zsigmond császár is szabad távozást ígért 1415-ben Husz Jánosnak a konstanzi zsinatról, aztán mégiscsak megégettette, hívei ellen pedig háborúkat vezetett. Mi lett volna - teszi fel a kérdést Geoffrey Parker -, ha V. Károly is azon tanácsadóira hallgat, akik szerint eretnekekkel szemben az adott szó nem kötelez? Az egyébként csak később derült ki, hogy Luther elrablói nem ellenlábasai, hanem Frigyes szász választófejedelemnek, Luther patrónusának az emberei voltak. Éppen a „császár elől” rabolták el őt, hogy menedéket nyújtsanak neki. Luther ekkoriban szakállt növesztett, s egy évig titokban, György lovag álnéven, a fejedelem egyik kastélyában élt. Ám Frigyes inkább Károly császárral szembeni politikai ambíciói miatt vette védelmébe a reformátort, s nem azért, mintha ő maga is olyannyira reformpárti lett volna vallási nézeteiben. Nem is igen lehetett az, mivel legfőbb büszkesége éppen sokezres ereklyegyűjteménye volt. Nagy becsben tartotta például az általa őrzött, állítólag Szűz Mária melléből valónak mondott tejet, illetve azt az ágacskát, amely hiedelme szerint az égő csipkebokorból származott. Luther mindenesetre biztonságban volt nála, s egy év alatt elkészült az Újszövetség fordításával, mely még életében 253 kiadást ért meg. Ha Luthert nem „rabolják el” - és az őt a zsinat elé idéző V. Károly is akként jár el, ahogyan akkortájt az eretnekekkel szemben szokás volt -, nem készült volna el Luthernek a teljes Ó- és Újszövetséget, illetve a zsoltárokat felölelő Biblia-fordítása, összesen mintegy 3 ezer könyve és irata, melyeknek révén (és persze a könyvnyomtatás segítségével) a protestáns tanok Európa-szerte elterjedtek. Miközben hatásukra nem mellesleg a német nyelvi dialektusok egységesedni kezdtek. A reformáció, ha beindul is, kétségtelenül erőtlenebb lett volna Luther nélkül - spekulál Parker. Mert - okoskodik az amerikai - bizonyára felléptek volna ugyan más reformátorok, mint például Kálvin is, ám egy gyöngébb és szétforgácsoltabb protestantizmust talán még képes lett volna integrálni a katolikus egyház. Ha V. Károly nem engedi el Luthert - folytatódik a feltételezések sora -, talán nem szakadt volna ketté (és aztán tovább) a nyugati egyház, s persze nem lett volna németalföldi szabadságharc és harmincéves háború, de Szent Bertalan-éj sem. A nem megosztott - következésképpen erős - Európa ellen talán nem indul meg az Oszmán Birodalom, s így Magyarországon sem lett volna török hódoltság. De bizonyosan másként alakul az Amerikai Egyesült Államok története is, amennyiben nem éppen Európából menekült protestánsok, illetve azok leszármazottai lettek volna az alapító atyák. Egy kevéssé ismert késői írásában egyébként Bibó István is elmélkedett egy keveset arról, mi lett volna, ha elmarad a reformáció. Írása egy képzelt beszélgetés tervezete, melyet Bibó mint „címzetes váci kanonok” folytatott volna apósával, a valóságban református püspök Ravasz László „bíboros-érsekkel a katolikus egyház újkori történetéről, különös tekintettel a lutheránus és kálvinista kongregációkra”. Mindez egy „egyház-, kultúr- és politikai történeti uchronia” lett volna. Ez utóbbi - Bibó definiálja is - az utópiához hasonló műfaj volna, azzal a különbséggel, hogy míg az utópia nem létező hely (toposz), az uchronia nem létező idő (kronosz) leírása. Bibó számára a kiindulópontot a brit történetfilozófusnak, Arnold Toynbee-nek egyetlen megjegyzése adta, amely szerint „ha az egyház alkotmányosítására irányuló 15. századi mozgalom győz - s kis híján győzött -, akkor a reformáció elmarad, és minden másképp lett volna”. Bibó szerint például akként, hogy a folyvást demokratizálódó, egységessége okán erős és magasztos katolikus egyház a vitás kérdéseket inkább a zsinatokon rendezte volna. Ami persze - vélekedik Bibó - nem jelenti azt, hogy a római kúria és a zsinatok ne szemlélték volna „mindvégig óvatos kétkedéssel mind Luther Szent Mártonnak a világi fejedelmekkel való kacérkodását, mind Kálvin Szent Jánosnak papi hatalomkoncentrációját és erkölcsi rémuralmát”. Ám ami a lényeg, ha annak idején az egyházon belül győz a megújulás irányzata - írja Bibó -, mindez a polémia a katolicizmus kebelén belül maradhatott volna. Így, fantaziál tovább Bibó, a „trón és oltár szövetségé”-nek a fogalma meg sem született volna, az egyház éppen hogy mindennemű alkotmányosság ösztönzőjévé válhatott volna, mi több, a zsinat intézménye lehetett volna akár a „parlamentek anyja”. Miközben - írja uchroniájában Bibó - „a középkori szabadság megszakítás nélkül, organikusan nő át modern szabadsággá”. Szerinte így a szocializmus is a katolicizmusból nőtt volna ki: játékos eszmefuttatásában az egyház hirdethette volna meg a szocializmus lényeges alapgondolatát. Az ezt magában foglaló, esetleg pont 1848-ban megjelentetett enciklikát pedig talán éppen „az Európa összes monarchiáiból kitiltott Marx páter” szerkeszthette volna meg a vatikáni könyvtárban. Bibó szerint a katolikus egyház lehetett volna a gyarmatosítás fékezője, felszámolója, sőt általában a hatalommal való visszaélés minden formájának leleplezője is. És ez még mind semmi: Magyarországon a reformáció nélkül így az 1514. évi budai zsinat nyomására az országgyűlés a jobbágyok jogait védő Urbarium Tripartitumot iktatta volna törvénybe, a mohácsi vészt pedig akár Dózsa György temesi gróf végszóra megérkező paraszthadai fordíthatták volna döntetlenre. II. Lajos király így természetesen életben maradhat, a magyar korona megörökli Lengyelországot, s az ekként kialakult hármas kelet-európai királyság - kissé laza szerkezete ellenére is - az európai egyensúly tényezőjeként élhette volna túl a történelmi viharokat. Bibó játékos uchroniájában van egy rész, amelyben a beszélgetők azt az eshetőséget tárgyalják ki (uchroniát az uchroniában), hogy mi lett volna, ha a katolikus zsinati megújító mozgalom nem győz, és a reformáció - ahogyan történt is - kirobban. E ponton a latolgatók elmondják azt, ami valójában történt: beindul a reformáció, rá az ellenreformáció, a vallásháborúk, bekövetkezik Európa és a világ kereszténységének felekezeti megosztottsága, ahol az árkok betemetésére hivatott ökumenikus mozgalom mindig újra és újra megtorpan. GERLÓCZY FERENC |
 |
|