gerlo.hu

vissza /  back

gerloblog













 

GANDHI 125 •

Az anarchia rendje

Tolsztoj tanítványaként s a világ valaha élt talán legnagyobb pacifistájaként emlékeznek meg – főként anarchista – követői Mahátmá Gandhiról születésének 125. évfordulóján. A magyarországi cigány gimnázium névadója a közhiedelemmel ellentétben soha nem buzdított passzivitásra, csupán az erőszakot mint alternatívát vetette el.

Sokan prófétának tartják, noha nem alapított vallást. Mások az emberiség történelmének legnagyobb szabadságharcosát látják benne, holott soha nem alkalmazott erőszakot. Ő, az éppen 125 évvel ezelőtt, 1869. október 2-án született Móhandász Karamcsand Gandhi volt az emberiség történelmének talán egyetlen olyan sikeres szabadságharcosa, aki anélkül győzött, hogy „a cél szentesíti az eszközt” elvnek – szavakban vagy tettekben – akár a legkisebb engedményt is tette volna.

„A jövő nemzedékek alig hiszik majd el, hogy egy ilyen nagyságú ember, hús-vér alakban valaha is járt ezen a Földön” – írta róla Albert Einstein, aki éppúgy a nagy pacifistát látta az alacsony, törékeny Gandhiban, mint mai követői, akik elsősorban mint vallási anarchistát, gyakorta idealistát, s az erőszakmentesség apostolát tisztelik benne. A kommunizmus bukása után világszerte új erőre kapott anarchista mozgalmak éppúgy elődjüket tisztelték benne, mint az  Európai Parlamentben helyet foglaló (Transznacionális) Radikális Párt, amelynek emblémájában a párt neve – mintegy száz nyelven leírva – Gandhi arcképévé áll össze.

Az erőszakmentesség hirdetője olyan társadalomról álmodott, amely valójában már nem is állam, hiszen benne „rendezett anarchia”, a „felvilágosult anarchia állapota” van jelen. Mindezt egy olyan korban tette, amelynek – Gandhi tisztelője, José Ortega y Gasset spanyol filozófus szavai szerint – „az erőszak a retorikája”. Gandhi ellentmondott e retorikának. Dzsáinista (reformált hindu) családban nőtt fel; alapvető szellemi élményeit, a Bhagavad Gítá és más hindu szent könyvek mellett, a keresztény tanításokból (köztük is elsősorban Krisztus Hegyi beszédéből), az „az a legjobb kormány, amely a legkevésbé kormányoz” elvét felállító Henry David Thoreau A polgári engedetlenség iránti kötelességről című művéből, s végül – de talán elsősorban – Lev Tolsztoj írásaiból merítette.
Olyannyira, hogy Gandhi – az oxfordi tanulmányai után hosszú évekig Dél-Afrikában, az ottani hinduk jogaiért küzdő ügyvéd – saját bevallása szerint az akkor már Jasznaja Poljana-i birtokára visszavonult, s egyszerű, paraszti életet élő orosz gróf egyik neki küldött levelének hatására vonta le a következtetést: harcolnia kell India függetlenségéért. A levél lényegében arról szólt, hogy Indiát az angolok csakis az indiaiak együttműködésével gyarmatosíthatták.

Ebből alakította ki Gandhi az „együtt nem működés” (non-cooperation) stratégiáját, amelyet azonban – ideiglenesen – mindannyiszor késznek mutatkozott felfüggeszteni, valahányszor az ellenfél, a brit birodalom sorsa veszélyben forgott. Így Gandhi mind a búr háború, mind az 1904-es johannesburgi pestisjárvány, mind pedig az első világháború idején hajlandónak mutatkozott a Birodalom védelmére – ha erőszakos cselekményekben nem is, de legalább a sebesültek ápolásában.

Amikor 1915-ben Dél-Afrikából hazatért, ügyvédi jövedelme már évi 6 ezer font volt – ám ő ettől kezdve mégis alig havi három fontból élt, s csupán rizst és gyümölcsöt evett. Rabindranath Tagore, a már híres költő ekkor (hazatértekor) ragasztotta Gandhira a Mahátmá (Nagy Lélek) nevet, amelyen a világ azóta is ismeri őt.

Tanait már Dél-Afrikában kialakította. Ott alkalmazta először az ősei vallásában is meglévő – politikai fegyverként azonban valószínűleg először általa használt – két alapelvet. Az ahimszá (nem ártani) – mondotta – többet jelent a mózesi „ne ölj!” parancsánál, hiszen magába foglalja minden élet kímélését, a minden létezővel szembeni ártalmatlanság parancsát. A szeretetet jelentő maitri pedig azt követeli meg a hívőtől, hogy ne csupán az emberek, hanem az összes élőlény iránt érezzen szeretetet.

Gandhizmusról akármely más „izmusnál” kevésbé lehet beszélni. Mint ahogyan ő maga is a legteljesebb autonómiával kezelte a rá ható gondolkodók nézeteit, az ő tanításait is ki így, ki úgy értelmezi. Ennek ellenére az őt követők mind belátják: tanításának lényege az erőszak teljes elutasításában, s a tolerancia teljes vállalásában áll. A Szókratésztől az „igazságtalanságot jobb elszenvedni, mint elkövetni” gondolatot kölcsönző Gandhi a huszadik század első politikusa, aki kimondta: lehetséges ellenállás és változtatás anélkül, hogy az azt zászlajára tűző mozgalom okvetlenül besározódna.

Gandhinak – bár életében világszerte hatalmas tekintélye volt – pacifista elveit azonban már közvetlen tanítványa, Nehru sem fogadta el. A mohamedánok és hinduk harca pedig – ennek megfékezésére az idős Gandhi többször a halállal dacolva éhségsztrájkolt, próbára téve, hogy vajon neki, a pacifistának, vagy ellenkezőleg, a testvérháború fanatikusainak van nagyobb tekintélye – éppen a halála után lángolt fel igazán. Akkor vált külön egymástól – Gandhi minden szándéka ellenére – Pakisztán és India.
„Megkíséreltem magamnál és barátaimnál a politikát a vallással egybekapcsolni. Vallás alatt nem a hindukét értem – magyarázta egy írásában –, hanem azt, amely minden hinduizmuson túlemelkedik, amely az embert a legmélyéig átalakítja, és feloldhatatlan kötelékkel az örök igazsághoz fűzi.” Egy levelében így fogalmaz: „Mint ahogy a fának csak egy törzse van, de sok ága és levele, ugyanúgy csak egy igaz és tökéletes vallás van, amely azonban megsokasodik, amint az emberek közvetítésén keresztülhalad. Az egyetlen vallás a szavak birodalmán túl van. A tökéletlen emberek csak saját szókincsükkel tudják kifejezni, és szavaikat megint más, ugyancsak tökéletlen emberek magyarázzák. Melyik értelmezést kell, mint igazit, elfogadnunk?

Mindenkinek igaza van a maga szempontjából, de az is lehetséges, hogy mindenki téved. Innen ered a tolerancia szükségszerűsége. A türelmesség a szellemi befolyás lehetőségét adja, ami olyan távol van a fanatizmustól, mint az Északi-sark a Délitől. A vallás igazi természete azonban ledönti az akadályokat a hitek között. Minél nagyobb mértékben ápoljuk magunkban a türelmességet más felfogások iránt, annál nagyobb mértékben fogjuk megismerni a sajátunkat.”

A vallási anarchista Gandhit – mint sejtette – azóta is sokan értik-magyarázzák félre, erőszakmentes mozgalmát tévesen tekintik passzív ellenállásnak. Több írásában is kifejtette: helytelen az a nyugati meghatározás, amely szerint ő „passzív rezisztenciát” hirdetett volna. Éppen ellenkezőleg – mondotta –, rendszere a legnagyobb fokú aktivitás, amely anélkül aktív (s ez Európában, meglehet, valóban szokatlan), hogy egyszersmind agresszív lenne. Olyan esetben – tanította –, amikor csupán a gyávaság és az erőszak közti választás marad hátra, az erőszakot tanácsolná. A megbocsátás azonban – tette hozzá – az erő jele, s mindenképpen férfiasabb dolognak tekinthető, mint a büntetés.

GERLÓCZY FERENC


(HVG 1994/10/01)


vissza /back



 


vissza /back

vissza /back
top / a lap tetejere