A nők, a férfiak és a filozófia

Kik a bölcselkedés koronái?

Capillária című regényének előszavában Karinthy Frigyes – H. G. Wells angol írónak írt nyílt levél formájában – elbeszéli, hogy bár korántsem kívánja a maga jelentőségét A társadalmi szerződés szerzőjéhez, Rousseau-éhoz hasonlítani, sokáig komolyan kacérkodott a gondolattal, hogy megírja „A kétnemű ember vagy a Nemi Szerződés” című könyvét. Felfedezésének lényege, írta Wellsnek, az, hogy az ember valójában – kétnemű lény. Ő, Karinthy Frigyes mindenesetre tiltakozik ama besorolás ellen, hogy az emberi nem egyedeként az emlősök osztályába, illetve az „elevenszülők” közé tartozna – hiszen, mint férfi, eleven kicsinyeket nem szül, s azokat az emlőiből nem táplálja. Az író álláspontja szerint a valóságban csak férfi nem és női nem létezik; az „emberi nem” fikció, idea csupán, amelyhez, az író szerint kétségtelenül, a nő áll közelebb.

Ha így van, s valóban nincsen „ember”, csak férfi és nő, vajon melyiküknek való inkább a bölcselkedés? Talán a férfinak? Persze, vághatnák rá egyesek, miért is ne volna a filozófia lényegében férfihivatás, mint annyi minden más, a katonáskodástól az autóversenyzésig? Persze, tehetnék hozzá mások, hiszen a nő legföljebb bogyókat gyűjtött az erdőben, s a csöppségeket szülte, szoptatta és nevelte, amíg a férfi hadakozott és vadászott. A filozófia azonban nem vadászat, gondolkodásra gyermeknevelés közben is mindig volt idő, ne siessünk hát a válasszal. Különösen, mert nem tudjuk olyan egyszerűen eldönteni, hova tegyük például Ivan Ivanovics Ivanov szovjet filozófus esetét.

A szovjet gondolkodó a róla szóló viccben ül az ágya szélén és ekképp morfondírozik magában: „Vegyük például Platónt. Homokos volt, mégis milyen fantasztikus dialógusokat írt! Vagy itt van ez a Kant: tudvalevő, hogy impotens volt, mégis, hogy meg bírta forradalmasítani a filozófiát! És én, Ivan Ivanovics Ivanov szovjet filozófus, itt ülök a ménkű nagy szerszámommal – és semmi sem jut az eszembe!”. Nos, a viccbéli Ivan Ivanovics, meglehet, nem tartozott a legnagyobbak közé, esete mégis példaértékűnek tekinthető. Férfi és nő között a huszadik század nagy szellemi forradalma, a pszichoanalízis – legalábbis annak ortodox freudista irányzata – egyértelműen a férfi javára tesz különbséget, amivel a Bibliát, a görögöket, a rómaiakat, az egész patriarkális kulturális örökségünket követi. Eme örökség szerint – Karinthy véleményével ellentétben – nem a nő, hanem férfi áll közelebb „az emberhez”, s Freud szerint a nőket kislánykoruk óta eszi is a péniszirigység emiatt. Kevesebbek a férfinál, csupán, mert nincs nekik olyan, ami Ivan Ivanovics szovjet filozófusnak van – s az nem is számít, hogy vannak-e épkézláb gondolataik.

E patriarkális, ha úgy tetszik, macsó szemlélettel szakítva a lélekelemzésnek már számos klasszikus képviselője – köztük Melanie Klein, Hermann Imre vagy Bálint Mihály – is éppen ellenkező álláspontot foglalt el, mint Freud. Ők azt állítják: nem a nő irigy a férfira, hanem éppen fordítva,  a férfi irigykedik – öntudatlanul, de annál erősebben – a nőre, amiért az képes rá, hogy teherbe essen, gyermeket hordjon ki, szüljön és szoptasson. Kende B. Hanna pszichoanalitikus frissen megjelent könyvében, A kisemmizett férfinemben éppen azt fejtegeti, hogy a férfinak a nő iránti irigysége a nők állítólagos péniszirigységénél jóval ősibb és igazibb irigység. A zsidókat, keresztényeket, görögöket és rómaiakat jellemző pár ezer éves patriarchális szemlélet és gyakorlat viszonylag új jelenség a történelemben – legalábbis ahhoz képest, hogy korábban vagy harminc évezreden keresztül a nők voltak az uralkodók (ha uralkodott akkoriban bárki egyáltalán).

Mi persze most a görögökkel kezdődő nyugati filozófiában keressük a nőt. Vajon mi az oka annak, hogy a nyugati filozófia nagy alakjai – Szókratésztől Spinozán és Kanton keresztül Wittgensteinig és tovább – túlnyomórészt férfiak voltak? Vajon a férfiak alkalmasabbak volnának a bölcselkedésre, mint a nők? Elvontabb lenne a gondolkodásuk? S ha igen, akkor ez az elvontság valóban valami plusz-e, avagy, ellenkezőleg, inkább mínusz a nők holisztikusabb – teljesebb, egész-ségesebb gondolkodásához képest?

Az elmúlt évtizedekben számos tudományos műhelyben vizsgálták a férfiak és a nők agyműködésének különbségeit, s állapították meg – például Bennett A. Shaywitz és társai, a Yale Egyetem kutatói a Nature tudományos folyóiratban publikált 1995-ös tanulmányukban –, hogy a nők agya (ahogyan egyébként gyermekkorban még a fiúké is) „szimmetrikusabb” az ivarérett, a tesztoszteron férfihormont nagyban termelő férfiakénál. A beszéd és az absztrakció – immár a mágneses képrezonancia-alkotó berendezés (MRI) által kimutathatóan – a férfiaknál a bal agyféltekéhez kötődik, a nőknél ahhoz is. Shaywitz és munkatársai szerint nem arról van szó, hogy a férfiak agya alkalmasabb lenne az elvont gondolkodásra, mint a nőké, hanem sokkal inkább arról, hogy a női – és a gyermeki – agy az elvont gondolkodásra éppen úgy képes, mint a férfi, de talán kevésbé izgatja az absztrakció kalandja.

Lehetséges, hogy mindez egyszerűen azt igazolja: a férfiak a történelem folyamán azért ambicionálnák a nőknél jóval határozottabban nemcsak a filozofálást, hanem a tudományokat, a művészeteket, sőt azt az egész valamit, amit kétszáz éve még németül Kulturnak, franciául civilizationnak mondtak (ám nagyjából Kantig ugyanazt értették rajta), mert ezzel akarták kompenzálni, hogy nem szülhettek? S vajon nem azért gondolta-e magát a férfi a nőnél értékesebbnek, a teremtés koronájának, még a nő elnyomására is jogosultnak, hogy ezzel takarja el (ha már valójában legyőzni nem tudja) kisebbrendűségi érzését?

 Tény, hogy a filozófusok között a nők mind a mai napig fehér hollónak számítanak. A hetvenes–nyolcvanas években a pesti bölcsészkaron egy-egy évfolyamon tíz-tizenöt fiúra mutatóba jutott egy-egy lányhallgató. Akik ugyan soha nem maradtak el sem tehetségben, sem alkotótevékenységben (hogy ne mondjunk mindjárt termékenységet) a férfiak mögött – ám akkor is feltűnő, hogy miközben a bölcsészkar hallgatóinak a fele lány volt, a filozófia szakon legfeljebb egytizedük.

Még figyelemre méltóbb talán, hogy amikor 2005-ben a brit Channel 4 rádióállomás internetes közvélemény-kutatást rendezett arról, kik voltak a világtörténelem legnagyobb filozófusai, az első húsz helyezett közé egyetlen nő sem jutott be – a toronymagasan első helyet pedig, nagy meglepetést keltve, az a Marx szerezte meg, aki híres, 11. Feuerbach-tézisében azt írta: „A filozófusok a világot eddig csak különbözőképpen magyarázták – a feladat azonban az, hogy megváltoztassuk”. Élni lehet tehát a gyanúperrel, hogy Marx nem annak ellenére, hanem talán éppen azért nyert, ráadásul ekkora előnnyel, mert nem úgy volt filozófus, ahogyan pusztán spekulációval foglalkozó elődei (például Immanuel Kant, aki kétszáz évvel ezelőtt anélkül tanított földrajzot, hogy szülővárosát, Königsberget életében valaha is elhagyta volna, s úgy írta meg az erkölcsi törvényeket taglaló könyvét, A gyakorlati ész kritikáját, hogy a gondolkozáson kívül mást egyáltalában nem csinált).

A 2005-ös versenyen első tíz helyezett kapta az összes szavazatok 83,5 százalékát, az első tíz helyezett közötti sorrendet eldöntendő szavazáson pedig Marx 28 százalékot kapott. A következő kilenc név, sorrendben: David Hume, Ludwig Wittgenstein, Friedrich Nietzsche, Platón, Immanuel Kant, Aquinói Tamás, Szókratész, Arisztotelész és Karl Popper. Illusztris, ám nagyon esetleges névsor, amelyet minden bizonnyal a filozófusok ismertsége is nagyban befolyásolt (Hume skót volt, Marx A tőkét Londonban írta, Wittgenstein és Popper Ausztriából Angliába költöztek s ott dolgoztak – és, ugyebár, a szavazók is britek voltak). A Magyarországon ugyanabban az évben zajló Nagy Könyv vetélkedőn, hasonlóképpen, az ismertség nyomott a legtöbbet a latban – máskülönben aligha körözhette volna le Thomas Mann, Bulgakov, Szerb Antal és mások zseniális regényeit két megfilmesített kötelező olvasmány, az Egri csillagok és A Pál utcai fiúk, valamint egy ismert tv-sorozat alapjául szolgáló regény, Szabó Magda Abigélje. Valószínű, hogy az angliai szavazáson a filozófusnők relatív ismeretlensége is sokat számított.

Pedig voltak a maguk idejében és köreiben nagyon híres és jelentős filozófusnők – s ha számuk a férfiakéhoz képest elenyészőnek tűnhet is, annak az oka legfőképpen valószínűleg az, hogy a filozófusnők csupán igen ritka esetben foglalkoztak csak filozófiával – a legtöbbször inkább kreatív nők voltak ők, akik filozófiával is foglalkoztak. Azok, akik szakmányban művelték a filozófiát, egyrészt valószínűleg képesek voltak „férfi aggyal” gondolkodni, másrészt neveltetésüknek és iskolázottságuknak is hasonlónak kellett lenni a férfiakéhoz. Mindkét típusra akadnak példák a (női) filozófia történetében. 

 Az első ismert matematikus- és filozófusnő, Hüpatia a negyedik és az ötödik század fordulóján Alexandriában élt, abban a városban, ahol zsidók, pogányok és keresztények vegyesen laktak, ahol virágzott a görög nyelvű kultúra – s abban a korban, amikor a kereszténység már üldözte mindazokat, akik nem kívántak megtérni az akkorra már üldözöttből üldözővé avanzsált anyaszentegyház kebelére. A pogány görög vallásához ragaszkodó Hüpatiát is feldühödött keresztények lincselték meg 415-ben – amint ez Alejandro Amenábar spanyol filmrendezőnek az ő életéről szóló Agora című filmjében is szerepel, amelyet nagy sikerrel mutatták be a tavalyi cannes-i filmfesztiválon. A filmben a magyar származású Rachel Weisz játssza a matematika mellett csillagászattal és csillagjóslással is foglalkozó neoplatonista filozófusnőt, aki olyan híresség volt a maga korában, hogy ha egy levelet valaki úgy címzett meg, hogy „a filozófusnak Alexandriába”, akkor azt neki kézbesítették. A nemek kérdése nem izgatta Hüpatiát – a források szerint a csillagok jobban érdekelték, mint a férfiak.

Megfilmesítették Ayn Rand filozófusnő életét is. Alisza Zinovjevna Rosenbaum néven Oroszországban született 1905-ben, majd a forradalom elől Amerikába emigrált. Bölcseleti berkekben individualista filozófusként ismerik, akiről tudományos intézetet is elneveztek, ám ő is inkább volt sokoldalú kreatív nő, mint pusztán filozófus. Filozófiai munkákon kívül regényeket és forgatókönyveket írt, s egy színdarabját a Broadwayn is bemutatták. Az őróla szóló Egy filozófusnő szerelmei (The Passion of Ayn Rand) című filmet tíz éve mutatták be; több díjat is nyert.

Az 1906 és 1975 között élt német zsidó Hannah Arendt, aki Hitler elől előbb Franciaországba, majd Amerikába menekült, nemcsak az antiszemitizmusról és a totális diktatúrákról írt műveiről vált híressé, hanem arról is, hogy a politikailag a nácik mellett elkötelezett (ezen kívül nős) professzorával, Martin Heideggerrel komoly szerelmi viszonyba bonyolódott. Ebben az amúgy sem felhőtlen viszonyban a briliáns gondolkodású Arendt még a butuskát is megjátszotta. Tanárának, Karl Jaspers német filozófusnak mindenesetre így panaszkodott: Heidegger „számára elviselhetetlen volt, hogy a nevem megjelenik a nyilvánosság előtt, hogy könyveket írok. Egész életemben alakoskodnom kellett, és úgy kellett tennem, mintha úgyszólván háromig se tudnék számolni. Kivéve persze, ha az ő dolgairól volt szó; olyankor mindig nagyon örült, ha kiderült, hogy mégis el tudok számolni néha még négyig is.”

Simone de Beauvoir (Jean-Paul Sartre felesége; férje és Albert Camus mellett a francia egzisztencializmus legnagyobb alakja) ilyesmire nem lett volna képes. Főművét, a mérsékelt és radikális feministák által egyaránt alapvető feminista munkának tekintett, 1949-ben megjelent A második nemet 1969-ben (és 1971-ben) magyarul csak erősen megcsonkítva adták ki. Kimaradt belőle például A leszbikus nő című fejezet, amelyben Beauvoir egyebek mellett azt írta: „Természetétől fogva minden nő homoszexuális. A leszbikusok attól mások, hogy el is utasítják a férfiakat.”

Sokak szemében az önmagát elsősorban nem filozófusnak, hanem szépírónak tartó Beauvoir volt a modern feminizmus anyja. Ettől még azonban a mozgalomnak filozófusnő nagyanyái is voltak. Sarah Margaret Fuller (1810–1850), Ralph Waldo Emerson tanítványa írta az első feminista kiáltványt az Egyesült Államokban. 1846-ban férjhez ment egy olasz arisztokratához, s Európába költözött, ám két évvel később a forradalom elől – férjével és fiával – ismét Amerikába települt. Még korábbi feminista – és filozófus – volt az angol Mary Wollstonecraft (1759–1797), aki a híres anarchista filozófushoz, William Godwinhoz ment feleségül. Közös gyermekük, Mary lett a költő Shelley felesége s a Frankenstein című regény szerzője.

Természetesen nem minden filozófusnő (volt) feminista – de sokan azok voltak közülük. Akik nem, azok filozófusok voltak, filozófiai iskolákhoz tartoztak, akár férfinak is születhettek volna – ám történetesen (nyugodtan mondhatjuk: szerencséjükre) nőnek születtek. Az Oxfordban és Cambridge-ben tanult és tanított, 2001-ben elhunyt Elizabeth Anscombe például, akit sokan a huszadik század legjelentősebb brit filozófusának tartanak, azokban az analitikus filozófiai körökben mozgott, amelyekben  Ludwig Wittgenstein, Gottlob Frege vagy Alfred Jules Ayer számítottak – Anscombe mellett – etalonnak. Egyszer azt mondta Ayernek: „Ha nem beszélne olyan gyorsan, az emberek nem gondolnák olyan okosnak” – mire Ayer így válaszolt: „Ha nem beszélne olyan lassan, az emberek nem hinnék olyan alaposnak.”

Magyarország jelenleg első számú filozófusa, a nyolcvanéves, világszerte ünnepelt Heller Ágnes Lukács György tanítványa volt: elsősorban mestere hatására kezdett etikával, illetve morálfilozófiával foglalkozni. A magát feministának nem tekintő Heller úgy tartja:  „a radikális feministák szerint a férfi és a nő olyannyira másként látják a világot, hogy sosem érthetik meg egymást. A toleráns feministák és a független asszonyok viszont meg akarják érteni a férfiakat, s nem is csak úgy általában, hanem azokat az egyes férfiakat is, akiket szeretnek. Ők a férfiakat felebarátaiknak tekintik, nem ellenségnek.”

A feminizmus amúgy is csupán a korábbi patriarkális – a feministák megfogalmazásában macsó, fallokratikus – szemlélet szélsőségének ellenhatása. Az európai filozófusok atyja, Szókratész azonban még nemhogy férfisoviniszta nem volt, de filozófiai módszere, a bábáskodás, kifejezetten „női” módszer volt. A filozófus, egy bábaasszony fia, aki egy dolgot tudott biztosan, hogy „nem tud semmit”, csupán segédkezett, hogy a tanítványai „megszüljék”, „világra hozzák” gondolataikat – amelyek meglehet, hogy „csak” gondolatok voltak, s így a szülni nem tudás miatt kompenzálásként is értékelhetők, az azonban bizonyos, hogy az európai filozófia bölcsőjénél, még ha férfiak művelték is, még semmi nőellenes jelenség nem volt tapasztalható.

Gerlóczy Ferenc

(Megjelent a La Femme magazinban)