gerlo.hu

vissza /  back

gerloblog













 

PAUL DAVIES TEMPLETON-DÍJA •

Végjátékok

A Nobel-díjnál is tetemesebb pénzjutalommal járó kitüntetést, a Magyarországon alig ismert Templeton-díjat minden évben olyan személy nyeri el, aki a vallás területén nyújt maradandót. Ez évben egy, a világmindenség perspektíváit latolgató fizikus jutott közel a Teremtőhöz – és több mint egymillió dollárhoz.

A professzor előadást tart a nagy auditóriumban: „A Nap kezdő hidrogénkészlete – magyarázza – mintegy tízmilliárd évre elegendő. Ennek máig körülbelül a felét használta fel. Ötmilliárd év múlva tehát csillagunk kihűl, de a Naprendszerben már ezen időpont előtt megszűnik minden élet lehetősége.” Valaki a diákok közül izgatottan visszakérdez: „Elnézést, professzor úr! Ötmilliót vagy ötmilliárdot tetszett mondani?” „Ötmilliárdot” – válaszolja a tanár. Mire a diák: „Jaj, már úgy megijedtem!”

A viccbéli kérdezőt talán még jobban megnyugtatná, ha elolvasná Paul Davies Az utolsó három perc című könyvét. A Science Masters (magyar változatban Világ-Egyetem) című, 24 kötetesre tervezett, egyidejűleg 26 országban megjelenő sorozat második kötetében az angol természetfilozófus nem kevesebbet állít, mint hogy „a Szellemnek akkor sincsenek korlátai, ha magának a Világegyetemnek vannak”. Davies nem kisebb problémákat feszeget, mint például azt: hogyan lehet az ember akkor is halhatatlan, ha a Világegyetem véges?

Davies, aki a hetvenes években napjaink egyik leghíresebb fizikusával, Stephen Hawkinggal együtt a fekete lyukak termodinamikai tulajdonságait tanulmányozta, a napokban mint vallásos gondolkodó kapott világraszóló elismerést: e hónap elején neki ítélték az idei Templeton-díjat. A kitüntetést John Templeton angol befektető alapította még 1972-ben azok számára, akik a vallás területén alkotnak újat. Davies 650 ezer fontot – több mint egymillió dollárt – vehet majd át a május 5-i ünnepélyes ceremónia alkalmával, a londoni Buckingham-palotában.

A korábbi díjazottak között szerepel Kalkuttai Teréz anya, a dalai láma, az ökumenikus Taizé rend szerzetese, Roger atya, Billy Graham amerikai prédikátor, Szolzsenyicin orosz író, Lord Jakobovits, Nagy-Britannia és a Nemzetközösség volt főrabbija – de a külföldre szakadt magyar bencés (bencés zsargonnal „kinncés”) szerzetes, Jáki Szaniszló, Giordano Bruno és Immanuel Kant angol fordítója, az Isten és a kozmológusok című könyv szerzője is. Ő 1987-ben ugyancsak „a tudomány és a vallás közötti híd építéséért” kapta meg a magas kitüntetést, akárcsak most Paul Davies.
Az Egyesült Államokban született Davies, aki bár anglikán keresztény családban nőtt fel, már serdülőkorában felhagyott a vallásgyakorlással, csak tizenöt esztendővel ezelőtt – amikor az Univerzum keletkezésével kapcsolatos elméleteket kezdte tanulmányozni – határozta el, hogy Isten létezése mellett szóló érveket fog keresni. A 48 esztendős tudós azóta több mint húsz könyvet írt – többségükben a nagyközönség számára –, köztük Az Isten és az új fizika, az Isten észjárása, a Más világok, az Egyedül vagyunk-e? és a már említett, magyarul is olvasható Az utolsó három perc vagy Az időről címűt, amelyért a Templeton-díjat is kapta.
Davies tulajdonképpen örülhet az alapítvány kuratóriumának liberalizmusa miatt. Hiszen kollégáját, Stephen Hawkingot egy, a pápával történt személyes találkozása alkalmával ekképpen intette II. János Pál: „Helyes, ha tanulmányozzuk a Világegyetem fejlődését, magát az ősrobbanást azonban ne nagyon firtassuk, mert az már a teremtés problémája, ennélfogva Isten műve.” De valószínűleg Szent Ágoston is szigorúbb lett volna hozzá. Ő ugyanis, amikor egy ízben megkérdezték, „mit csinált az Isten a világ teremtése előtt?”, állítólag ezt válaszolta: „Megteremtette a poklot azok számára, akik ilyen kérdéseket tesznek fel.”
Vajon mit hoz a jövő? – teszi fel a köznapinak tetsző kérdést a friss Templeton-díjas, a Nagy Bumm elméletét elfogadó szerző. Válaszát két, az elméletből következő lehetséges fejleményre is megadja. Az egyik: ha a Világegyetem tágulási sebessége elég nagy, akkor a távolodó galaxisok kiszabadulnak a Világegyetem összes többi anyagának együttes gravitációs hatása alól (csakúgy, mint az űrrakéta a Föld vonzásából), s így az Univerzum tágulása örökké folytatódik. A másik lehetőség: a tágulás sebessége túlságosan lassú, és akkor bizonyos idő elteltével a folyamat lelassul, megáll, majd az Univerzum elkezd újból összehúzódni. Végül az egész Világegyetem összeomlik. Kérdés, hogy a két lehetőség közül melyik valósul meg.
Davies mindkét esetben optimista az emberiség jövőjét, de legalábbis az emberi szellem fennmaradását illetően. Igaz, ehhez a valóban határok nélküli optimizmushoz a ma még leginkább a science fiction műfajába illő megoldásokat jósol. Arra az esetre, ha a Világegyetem vég nélkül tágulna (s amennyiben jó néhány „ha” feltétel teljesül: például „ha” az emberiség nem pusztítja el önmagát, „ha” nem történik már a Földön ökológiai katasztrófa), azt mondja: a műszaki fejlődés, a ma még gyerekcipőben járó géntechnológia, az emberi és a szilíciumalapú intelligencia akár kombinált, sőt, az ember által tervezett fejlesztése nyomán leszármazottaink alkalmassá válhatnának a legszélsőségesebb viszonyok közötti életre is. A Nap kihűléséig rengeteg idő van még – biztat –, ez alatt az emberiség felkészülhet egy másik naprendszer lakható bolygójára való átköltözésre. S ha ilyet nem találna, sincs baj: magát formálhatná át olyanná, hogy az elérhető planéták valamelyikén fennmaradhasson. „Zavarna-e vajon bárkit is, ha mondjuk egymillió év múlva élő leszármazottainknak az alkalmazkodás kényszerű következményeként nem lennének például lábujjaik?” – kérdi Davies. „Ha választanom kellene – válaszol mindjárt önmagának –, valószínűleg inkább azokat a dolgokat őrizném meg, amelyeket az emberi szellem alkotásainak tartunk – tehát kultúránkat, erkölcsi értékrendünket, jellegzetes leki alkatunkat. Ha át tudjuk adni leszármazottainknak azt, ami a fizikai megjelenésünktől függetlenül is emberré tesz bennünket, akkor ezzel legnagyobbrészt elértük az általunk fontosnak tartott dolgok fennmaradását.”
Arra az esetre, ha a másik forgatókönyv valósulna meg, s a Világegyetem a Nagy Bummal ellentétes folyamatban, a Nagy Reccsben ismét végtelenül kicsi ponttá esne össze, Davies az úgynevezett csecsemőuniverzumokban való továbbélés lehetőségét kínálja fel a bizakodó emberiségnek. A Világegyetem, meglehet, egyetlen roppant fekete lyukká roppan össze, mondja, de – egyes hipotézisek szerint legalábbis – ezekkel párhuzamosan vagy ezek után a Davies által csecsemő-világegyetemnek nevezett univerzumok jöhetnek létre, melyeket köldökzsinórszerű szál, az úgynevezett féreglyuk köt össze az összeomló anya-világegyetemmel. Ez a köldökzsinór – fejtegeti és biztat Davies – lecsípődhet, miáltal a csecsemő-világegyetem függetlenné válik a szülő-világegyetemtől, és saját önálló életet kezdhet. „A csecsemő-világegyetemek puszta lehetősége megteremti a halhatatlanság lehetőségét, méghozzá nemcsak leszármazottaink számára, hanem egész világegyetemek számára is” – bátorít Paul Davies. Ez a remény pedig, annyi közeli rossz eshetőség hallatán, minden bizonnyal megér egymilliót. Tán még dollárban is.

GERLÓCZY FERENC

(HVG1995/03/25)


vissza /back



 


vissza /back

vissza /back
top / a lap tetejere