gerlo.hu

vissza /  back

gerloblog













 

KÖNYV A „LEGÚJABB MAGYAR IRODALOMRÓL” •

Csipetnyi csipkelődés

Nincs túl jó véleménye a legújabb kritikusnemzedéknek a legújabb írónemzedékről – derül ki a nemrég megjelent, Csipesszel a lángot című tanulmánykötet írásaiból. Ez annak ellenére van így, hogy a kötetben szereplő kritikusok nem egy esetben azonosak a bírált szerzőkkel.

„Saját gyakorlatomból tudom: verset visszaadnak, novellát közölnek, regényt várnak, esszéért, kritikáért, tanulmányért könyörögnek” – írta Spiró György a Fiatal Írók József Attila Köre (JAK) füzeteinek első számában, az 1980-ban megjelent Fasírt című kötet bevezető írásában. A Spiró által leírt helyzet azóta sem igen változott. Az úgynevezett szépirodalom – derül ki az eladási statisztikákból éppúgy, mint az olvasói, kritikusi megnyilatkozásokból – jó ideje alárendelt szerepet játszik az úgynevezett tényirodalommal szemben.

A Fasírt, amelyben Spiró a fenti megállapítást tette, még „a fiatal irodalomról” szólt. Akkoriban az Élet és Irodalom hasábjain nagy vita folyt arról: lehet-e már-már nagypapa korú szerzőket „nemzedéki alapon” fiatalnak titulálni, csupán, mert korábban éppoly kevéssé publikáltak, mint a valóban fiatalok? Ugyanennek a narancssárga borítójú sorozatnak a három éve megjelent 54. füzetében Keresztury Tibor, 1962-ben született debreceni kritikus, finomabban fogalmazva, már nem a „fiatal”, hanem az „újabb” magyar irodalom képviselőivel készült interjúit közölte. A Nappali Ház kiadásában most megjelent Csipesszel a lángot című tanulmánykötet pedig immáron a legújabb magyar irodalomról közöl tanulmányokat. Ebbe, a kötet alcímébe foglalt „legújabb” meghatározásba akár már idősebbek is igazán beleférhettek volna, a kötet szerzői mégis felhúzzák a nemzedéki falat; a 32 éves Takáts József már a bevezető tanulmány első sorában bejelenti: viszonylag fiatal, 30–37 éves prózaírók műveiről fog írni. Azon szerzőkről, akik 1986 után váltak – legalábbis a kritikusok számára – meghatározóvá a magyar irodalomban.

Abban az évben jelent meg Nádas Péter Emlékiratok könyve című – egybehangzó vélemények szerint nemcsak terjedelmében hatalmas – regénye, valamint Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című vaskos kötete (amely utóbbi egyébként valójában nem volt újdonság, hiszen Esterházy lényegében nem csinált mást, mint hogy korábban külön-külön már megjelentetett köteteit gyűjtötte össze benne). Mindenesetre a legújabb magyar irodalom mintha Esterházy Péter köpönyegéből bújt volna elő – fogalmazott Dosztojevszkij után szabadon a kritikai kötetben többször idézett s egy írásával maga is szereplő Mészáros Sándor kritikus. E megállapítás némely esetekben Esterházynak arra az írói eljárására is igaz, amellyel olyasmit, amit eredetileg nem ő – vagy ő, de más összefüggésben – írt, egyszerűen „beemel” a szövegébe.
Az Esterházyt megtagadva is követő legújabb magyar szerzők – legyenek bár prózaírók (mint Németh Gábor), vagy eredetileg költők (mint Kukorelly Endre vagy Garaczi László), akik ma mégis „kisprózákat”, „rövidtörténeteket” írnak – inkább „kötetek”, semmint „regények”, inkább töredékek, mint történetek alkotóiként ismertek. Maguk számos esetben egyszerűen „szövegként”, sőt „szövetként” határozzák meg műveiket. Hogy ez a szöveg milyen, s hogy milyen a „szövet” mintázata, az persze korántsem mindegy.

A szavakkal és mondatszerkezetekkel játszadozó, önmagát élvező (ha úgy tetszik: l’art pour l’art) műgond, amellyel e szövegek készülnek, éles ellentétben áll azzal, hogy milyen keveset állítanak – derül ki az említett kötet számos tanulmányából. Margócsy István, a 2000 szerkesztője szerint például „a próza elsősorban egyes mondatok megfogalmazására és egymás mellé rendelésére lesz korlátozva”. Garaczi László műveiről szólva egyenesen azt írja: nála a próza „mintegy ékítményeiben, díszítésében, feldíszítettségében pompázik, nyitva hagyva (vagy talán nem is érintve) azt a kérdést: mit is díszít”.
Néhány, e generációban meghatározó szerző, Garaczi László, Németh Gábor, Szíjj Ferenc, Hazai Attila és Csejdy András könyveit Bán Zoltán András kritikus a Holmi hasábjain az üresség fogalmával jellemezte. Egy másik bíráló, Hajdú Gergely szerint „az új nemzedékre a lendület gyengesége, a félreállás ethosza, a felnövekedés megtagadása jellemző”.

A legújabb magyar irodalmat (legalábbis annak az Esterházy köpönyegéből előbújt vonulatát) a befelé fordulás, a szöveg öntörvényűsége és poétikai minimalizmus jellemzi. Nem költemények és elbeszélések születnek immár – írja a már idézett Takáts József –, mivel mára csak a puszta írás maradt. A deheroizáló minimalizmusnak azonban sokszor nemcsak a történet esik áldozatául, hanem maga a szöveg is. „Felébredtem, ki kellett mennem vizelni” – kezdődik Szíjj Ferenc egyik idézett rövidtörténete. Kukorelly Endre egyik írásából pedig a 2000 című folyóirat a címlapján emelte ki a „Le kellett venni szarásnál a kabátot” mondatot.

A helyzet, persze, nem ilyen lehangoló. A kritikusaik által fentebb lehúzott szerzőket kiadják, elemzik, még olvassák is. Közkeletű vélekedés szerint alig van Kukorellynél őszintébb, Garaczinál szórakoztatóbb szerző. A Csipesszel a lángot kritikáinak olvasóiban mégis az az érzés támad, mintha valami hiányozna ebből a legújabb magyar irodalomból. De az is lehet, hogy csupán a tanulmányok szerzőinek keze közül csúsznak ki rendre a művek. A kritikák – a címadó írás szerzője, Garaczi László szerint legalábbis – eleve lehetetlenre vállalkoznak, amikor „a hagyományos elméleti stratégiát, a fogalmi analízist használják élő organizmus leírására, keretrendszert alkalmaznak arra, ami mozgásban lévő, álló raszterképen mutatják, mi az idő, csipesszel próbálják megfogni a lángot”

GERLÓCZY FERENC
(HVG 1994/06/25)


vissza /back



 


vissza /back

vissza /back
top / a lap tetejere