gerlo.hu

vissza / back

















 

Össztűz Freudra
A rettenetes dívány

Száz esztendővel a pszichoanalízis „feltalálása” után ingatják a trónt a tan megalkotója, Sigmund Freud alatt. Az elképzelés teljes elvetésével vitatkozók azonban – a szakmai érveken túl – főként arra hívják fel a figyelmet, hogy a módszer akár tudományos jelentőségétől függetlenül is alapvetően befolyásolta századunk szellemiségét.

„Miért mondja, hogy jónapot? Ezzel nyilván leplezni óhajtja azt a vágyát, hogy rossz estét kíván nekem. De miért kíván nekem rossz estét? Mert gyermekkorában szerelmes volt a feleségem unokanagyanyjába, akiről tudja, hogy este találkozom vele a Szentkirályi utcában, ahová ő a Duna-partról jött. Viszont a Szentkirályi utcában van a szemészeti klinika, s mivel a Duna egy folyó, egész világos és nyilvánvaló, hogy maga azt szeretné, hogy nekem folyjon ki a szemem. Szégyellje magát, illik így beállítani valahová, s mindjárt ekkora gorombasággal kezdeni?” – írta egykor Karinthy Frigyes, az Így írtok ti Freud-paródiájában. A Sigmund Freud személyéhez és tanaihoz hűségesen ragaszkodó pszichoanalitikusok feltehetően még az említettnél is lényegesen nagyobb gorombaságnak ítélhetik meg azokat az éles támadásokat, amelyek a freudizmust, illetve a pszichoanalízist az utóbbi időkben érik. A főgoromba, illetve a mai gorombaságok antológiába rendezője, Frederick Crews, a tekintélyes amerikai értelmiségi elitlap, a New York Review of Books hasábjain lezajlott, világszerte nagy port kavaró vitában mindenesetre legfőképp azt veti Freud szemére, amin Karinthy is élcelődött, hogy „a nyilvánvalóval szemben mindannyiszor eleve a rejtett magyarázatot részesítette előnyben”.

Szinte egészen mostanáig a legtöbb szerző, aki többé-kevésbé részletesen írt Freudról, bevallottan a pszichoanalízis harcos híve volt – írja Crews a kibontakozó vitában, melynek egyes részletei az Európai Füzetek A freudizmus alkonya? című számában már magyarul is olvashatók. A szerző kétségkívül kivétel: ő maga tökéletesen céhen kívüli, a kaliforniai Berkeley egyetem angol tanszékének vezetője. Ominózus tanulmányaiban, illetve az írásait tartalmazó Vita Freud örökségéről című könyvben azonban szakemberek – „revizionista” pszichiáterek – könyveit ismerteti, illetve összegzi. „A pszichoanalízis, mint gyógymód, hosszú idő óta rendületlen hanyatlást él át” – foglalja össze az antifreudisták általánosnak mondható nézetét, hozzátéve, hogy az analízis „inkább megtéríti, mint meggyógyítja a beteget”.
A New York Review of Books hat évtizedes történetének többek szerint legélesebb vitájában természetesen megszólaltak a többé-kevésbé hű tanítványok, a Freud-módszer alkalmazói, továbbfejlesztői is, akik többsége egyébként általában maga sem kívánja elhallgatni a módszeralapító esetleges emberi, sőt szakmai gyarlóságait. „Freud személyiségéből – ismeri el például David D. Olds, a New York-i Columbia egyetem pszichoanalitikusokat képző központjának professzora – nem hiányzott a grandiozitás, az önimádat, az önhittség és a megalománia”, illetve hogy „ő és első generációs tanítványai néhány iszonyatos hibát is elkövettek”.

Crews azonban nem elégszik meg ennyivel, szerinte ennél többről van szó. Nevezetesen arról, hogy „a huszadik század szellemi életét nagymértékben befolyásoló pszichoanalízis valójában egy erkölcsileg korántsem feddhetetlen alapító kultuszára épülő áltudomány”. Crews a pszichoanalízis „feltalálójának” újabban publikált leveleiből rekonstruálja például Freud, valamint egy amerikai páciense és tanítványa, Horace Fink kapcsolatát, amely szerint árnyékot vet a mesterre. Fink egyrészt nős ember volt, másrészt „mint a húszas években sok más pszichoanalitikusnak, viszonya volt egyik páciensével, egy Angelica Bijur nevű bankörökösnővel. A szexuális orientációjára vonatkozó eme bőséges bizonyíték ellenére Freud közölte Finkkel, hogy látens homoszexuális, és nagy a veszélye annak, hogy ez a vonzalma a felszínre tör. Ennek elkerülésére Freud azt a gyógymódot írta elő, hogy Fink váljon el a feleségétől, és vegye el Bijurt, akit szintén arra buzdított, hogy váljon el a férjétől, jóllehet Freud sohasem találkozott egyik, általa alkalmatlannak ítélt házastárssal sem.”

A kétségtelenül a szakmai önbizalom által is sugallt „terápia” vakmerőségén túl azonban Crews más, tudományosan nem feltétlenül értékelhető emberi gyengeségeket is felemleget. Például hogy Freud a kokain lelkes propagálója volt, különféle fóbiákban, vagyis félelembetegségekben, továbbá idegrendszeri alapú ájulásokban szenvedett. Mindezekhez még azt is hozzáteszi, hogy makacsul hitt a hotelszoba- és telefonszámok mágikus hatalmában, valamint más babonákban. Nem mulasztja el megemlíteni azt sem, hogy a Freudot nagyon jól ismerő két pályatárs,  Josef Breuer, illetve Ferenczi Sándor egyaránt borderline pszichotikusnak, vagyis a neurózis és az elmebetegség határán levő személyiségnek tartotta Freudot.

Természetesen nem csak Crews – és az általa idézettek – pellengérezik Freudot, őt sem kímélik a pszichoanalitikusok. Egyebek mellett azt vetik a szemére, hogy dilettánsként épp csak azt nem érti: a pszichoanalízis használhatósága vagy értéktelensége korántsem függ kidolgozójának karakterbeli minőségétől, sőt akár esetenkénti szakmai tévedéseitől sem. A magát Freud tanítványának vallott magyar sorsanalitikus Szondi Lipót Mózesről például azt írta, egyebek mellett attól lett törvényalkotóvá, hogy bűnös volt, hiszen mint a Bibliában olvasható, korábban megölt egy egyiptomit. Az analógia alapján sok szakember szerint akár logikusnak is tekinthető, ha a pszichoanalízist egy arra nagyon is rászoruló beteg ember „találja fel”. Crews erre azt mondja, hogy nemcsak a feltaláló személyisége volt sérült, hanem maga az elmélet is. Az általa elemzett számos, Freudról szóló „revizionista” műből legalábbis azt hámozza ki, hogy az idén éppen százéves pszichoanalízisben olyannyira meghatározó szabad asszociációk például (tehát amikor a páciens a díványon fekszik, az analitikus pedig a háta mögött ül, és a noteszébe feljegyez egy-egy szót) egyáltalán nem szabadok: a kezelésben részt vevő személy állítólag sok esetben egyszerűen azt gondolja, amit a pszichiáter sugalmaz neki.

Crews egyébként gyakran idéz meg „koronatanúként” egy orosz emigránst, bizonyos Szergej Pankejevet, aki csaknem hetven évig (!) járt analízisbe – kezdetben magához Freudhoz. Pankejev egyszer álmában hat vagy hét fehér farkast látott, amelyek egy fán ültek. Az álmot Freud a következőképpen fejtette meg: a farkasok szerinte Pankejev szülei voltak, fehérségük az ágyneműt jelképezte, mozdulatlanságuk éppen ellenkezőjét, a koitusz ritmikus mozgását, a nappal ugyanígy az éjszakát. „Mindezt – az álommagyarázat szerint – kétséget kizáróan vissza lehet vezetni a páciens egyik egyéves kori emlékére, amikor Pankejev látta volna az apját és az anyját, amint kutyapózban közösültek, nem kevesebbszer, mint háromszor egymás után, és amíg a kisfiú nézte őket a kiságyból, riadt tiltakozásában maga alá piszkított.” Mint Crews – mások mellett James L. Rice pszichiáter könyvei alapján – felhívja a figyelmet, maga Freud is tudta, hogy „Pankejev anyja nem szerette a szexet”. Ennek ellenére – jegyzi meg – „itt a házaspár olyan sorozatos közösülést produkál, mint két benarkózott tinédzser, miközben egy egyéves, koraérett kukkoló számolja a meneteket”. Crews ennek megkoronázásaként kivágja a végső tromfot, a „pszichoanalízis állításainak végső megítélése szempontjából baljós” tényt, hogy Freud – amint azt maga is elismerte – sohasem volt képes meggyőzni Pankejevet, valóban megtörtént vele a kisgyermekkori epizód. Crews értelmezésében ez azt jelenti, hogy minden ilyen emléket, köztük a farkasemberét is, maga Freud gondolta ki, anélkül hogy igazán együttműködött volna a páciensével, vagy akár csak igényelte volna annak beleegyezését.

Crews – egyebek mellett Allen Esterson Freud-könyvére is hivatkozva – a nőpáciensek gyermekkori szexuális zaklatásával kapcsolatban is állítja, hogy Freud gyakran élt ezzel a „sulykoló” módszerrel. „A lényeg az, hogy nekem kell kitalálnom a titkot, majd nyíltan a páciens szemébe mondani!” – írta erről Freud, aki állítólag, ha végképp képtelen volt megbizonyosodni egy élmény valóságos megtörténtéről, legfeljebb arra következtetett, hogy azok, ha a valóságban nem is, a páciensek fantáziájában feltétlenül megtörténtek.

Éppen ez az, amiért egy másik Freud-kutató, John Kerr Egy roppant veszélyes módszer című könyvében azt állítja: „A freudizmus mélyen tudományellenes természete – tisztázatlan eljárásaival, önkényes és esetleges állításaival, megfigyelés alá nem vonható, eltemetett vágyakból álló bizonyítékokra való hivatkozásaival – egy olyan racionális űrt hagyott, amelyet csak a személyes hatalommal lehetett betölteni.” Az amerikai pszichiáter e gondolat mentén haladva finoman, de következetesen párhuzamot von a pszichoanalízis és a modern totalitárius rendszerek között, amelyekben propagandakampányokkal és az eretnekek bíróság elé állításával igyekeznek a szabad vitáknak elejét venni. Crews azt is tudni véli, hogy 1912-ben Freud életrajzírója, Ernest Jones vezetésével még egy szupertitkos „bizottság” is létrejött abból a célból, hogy megóvja a Mestert a kritikától, népszerűsítse elgondolásait, és kigúnyolja ellenfeleit. A szerző szerint ugyancsak a totalitarista rendszerekre emlékeztet a Sigmund Freud-archívum ama gyakorlata is, amellyel az életmű egyes részeit akár 2113-ig zárolt anyagnak tekintve védik az említett szerzőhöz hasonló független kutatóktól és a közvéleménytől.

Mindezek után, így a provokatőr Crews, felmerül a kérdés: meg lehet-e menteni bármit is e „valaha köztiszteletben álló elméletből”? Ha rá hallgatunk, nem sokat. „A pszichoanalízis egykori presztízse miatt sok genetikailag károsodott ember utasítja el a hatásos gyógykezelést, s ehelyett gyermekkorában kutatja bajainak okát. Szülők gyötrődnek amiatt, hogy ők okozták gyermekük homoszexualitását. Számos szülő és gyermekgondozó tölt súlyos börtönbüntetést azon az alapon, hogy a pszichoanalitikus terápia során – valójában soha meg nem történt – szexuális zaklatásról szóló gyermekkori emlékek kerülnek elő.” Mindeme vádak után Frederick Crews végkövetkeztetése meglepően megbocsátó: „Freud öröksége valószínűleg nem annyira pozitív, mint azt általában feltételezik.”

Mindazonáltal most, hogy ez a szorgos kívülálló a pszichoanalízis százéves történetének kétségkívül legnagyobb botrányát kavarta, a szakmán a sor, hogy megvédje Freudot és a freudizmust. Erre azonban sokak szerint talán nincs is szükség. Popper Péter pszichológus, a Crews-vitát nálunk megjelentető füzet szerkesztője valószínűleg nincs egyedül azzal a véleményével, hogy Freud, aki gyökeresen átformálta az ember gondolkodását, aki nélkül nem lett volna szexuális forradalom, aki nélkül másképpen alakult volna a 20. század, aki nélkül nem lenne modern művészet, aki nélkül Európa nem lenne európai – kikezdhetetlen nagyság. „Óh, hol van már anyámnak régi mécse?/ És hintajával hol a bécsi bácsi?/ És hol van már, óh mondd, a bácsi Bécse?” – idézi Hollós Korvin Lajos versét Popper. A bácsi Bécse kétségtelenül nincs már meg. De a Crews-vita kapcsán az is valószínű, hogy a pszichoanalízis mai fellegvára, New York, azon belül is a Park Avenue sem az már, mint az elmúlt ötven évben volt. Megindult Freud újraértékelése. Az inga ide-oda kilenghet, a végeredmény azonban feltehetően az lesz, hogy Freud – a szokásos istenítések, majd megtagadások után – előbb-utóbb elfoglalja a 21. századi helyét.
GERLÓCZY FERENC
 
(HVG, 1996.)



vissza / back



 


top / a lap tetejere
vissza / back

vissza / back