A KERESZT ÉS AZ ANTROPOZÓFIA •Ki győzi le a versenyt?Egy bajor diáklány antropozófus szülei által indított procedúra nyomán nemrégiben hozott s belpolitikai vihart támasztó német alkotmánybírósági döntés kimondta: az ottani állami iskolák osztálytermeinek falairól csak kivételesen hiányzó feszület ellentmond a szövetségi alaptörvény negyedik, a vallásszabadságot garantáló paragrafusának. Az ítélet nyomán támadt viták ismét alkalmat adnak szakavatott és avatatlan ismertetéseknek egy különösen gazdag és kiterjedt utóéletet magáénak mondható gondolkodási irányzatról és annak megalkotójáról.Ernst Seler és feleségének panasza szerint leányuknak komoly lelki traumát okozott, hogy a tanórákon folyton egy „meztelen, véres, halott férfi” látványával volt kénytelen szembesülni. A szülői felszólamlás évekig járta a maga hivatalos útjait, mire a német alkotmánybíróság ez év augusztusának elején nyilvánosságra merte hozni a májusi döntést: a Bajorországban felekezetileg hivatalosan semleges állami iskolák osztálytermeiben általánosan jelen lévő feszület „keresztény szellemben befolyásolja” a növendékeket. A Seler-szülők eredetileg a szemléletüknek – az antropozófiának – megfelelő, a vallási szimbólumokkal nem élő, úgynevezett Waldorf-iskolába járatták lányukat, ahol a „tant” megalapító Rudolf Steiner pedagógiai elképzelései szerint oktatnak, utóbb azonban az állami iskola mellett döntöttek – ahol nem volt ugyan tandíj, de volt feszület. Tandíjat kell-e hát azért fizetni, ha valaki felekezetileg semleges iskolába kívánja járatni gyermekét? – kérdezték Selerék, amire a német alkotmánybíróság válasza egyértelmű nem volt, így döntésük nyomán a hivatalosan semleges iskolának a jelkép eltávolításával is vissza kell adni neutralitását. Arról persze, hogy az állami iskolákban – Németországban és másutt – mikor valósul meg a vallási értelemben valóban semleges oktatás, alighanem felelőtlenség volna jóslásokba bocsátkozni, az ügyben támadt érvháborúról is bőséggel írt már a sajtó. Az azonban tény, hogy az úgynevezett Waldorf-iskolákból nemcsak az egyes vallások jelképei hiányoznak, de sok minden más is különbözik bennük a „hagyományos” iskolákban megszokottól. Ezekben a meghirdetett elvek szerint a szülők és a tanárok együtműködésén alapuló iskolákban nincsen például igazgató, az óvodisták nem játszanak műanyag játékokkal, a diákok csak gimnazista korukban találkoznak számítógépekkel, s elvben – így szól legalábbis a szülő–tanár megállapodás – nem néznek televíziót. Bár 1989 óta már Magyarországon is működnek Waldorf-óvodák, illetve -iskolák, még mindig sokan azt hiszik, hogy a névadó „Waldorf” egy alternatív pedagógus volt. Az igazság ezzel szemben az, hogy Európában és Észak-Amerikában sok száz – becslések szerint évtizedenként megkétszereződő számú – iskola egy cigarettagyár, a stuttgarti Waldorf-Astoria nevét viseli. Az első ilyen intézményt ugyanis a gyár akkori igazgatója, Emil Molt anyagi segítségével hozta létre 1919-ben egy bizonyos Rudolf Steiner. A Waldorf-iskolákban a gyerekek kétségtelenül sok mindent csinálnak „másképpen”. Így az első osztálytól két idegen nyelvet tanulnak, miközben sok esetben három-négy évbe is beletelik, mire az anyanyelvükön megtanulnak írni-olvasni. De ezt sem hagyományos úton: az írást például – az egyes betűk alakját rajzolva, festve, sőt eltáncolva – hamarabb sajátítják el, mint az olvasást. A lányok és a fiúk egyaránt tanulnak kötni, kézimunkázni; a gyerekeket pedig nemhogy nem versenyszellemben, hanem ellenkezőleg: tudatosan mintegy burokban nevelik. És így tovább... Tanáraik szerint ezért nem is az „alternatív”, sokkal inkább a „szabad” jelző illeti meg őket. A módszerrel kapcsolatos viták szinte a kezdetek óta zajlanak; vannak, akik szerint hátrány, hogy ez az iskola nem a versenyalapon szerveződő világ feladataira készít fel, de ők is elismerik, hogy sok gyereknek kifejezetten üdvös az ilyen iskolák egyik sajátja, az egyéni fejlődést „kiváró” türelem, mert ezek, „beérve önmagukat”, ismét próbálkozhatnak a hagyományos metódussal. Az iskola azonban csupán egy szelete az antropozófia nevű mozgalomnak, amit az is jelez, hogy térségünk antropozófiai társaságainak képviselői „Közép-Európa jelene, jövője és feladatai” címmel tartanak a hét végén Solymáron találkozót. Az 1861 és 1925 között élt polihisztor, Rudolf Steiner magyar, cseh, horvát, lengyel, német, osztrák, szlovák és szlovén követői olyan időben ülnek össze, amikor az antropozófiát még mindig viszonylag kevesen ismerik, holott az antropozófiai alapon kifejlődő szerves építészetről, mezőgazdasági termelési eljárásokról, gyógyító módszerekről, az euritmiáról és a belőle kifejlődött mozgásszínházról – az „alapító” nevének ismerete nélkül – jóval többen hallottak. Az 1861-ben a Monarchiában, a Magyarország, Ausztria és Horvátország határvidékén fekvő Muraközben, katolikus családban született és nevelkedett Rudolf Steinert, akire – mint önéletrajzában írja – tíz-tizenegy éves koráig a plébánosuk révén megismert Széchenyi István gyakorolta a legnagyobb hatást, vasúti tisztviselő apja reáliskolába járatta. Ő azonban az unalmas történelemórákon – tizenkét éves fejjel – titokban már Kant A tiszta ész kritikája című művét bújta, s az iskola mellett görögül és latinul is megtanult. A bécsi Műszaki Főiskolán sem csupán matematikát, kémiát, fizikát és biológiát, de irodalmat, filozófiát és történelmet is hallgatott. Eközben – éppen egyfelől irodalmi és bölcseleti, másfelől természettudományos műveltsége miatt – kapott megbízást Goethe természettudományos műveinek kiadására. Bár más diákokat már gimnazista korában korrepetált, tulajdonképpeni pedagógiai pályafutását szintén ekkor, főiskolai évei alatt kezdte: egy négygyermekes családnál vállalt házitanítóskodást. Négy tanítványa közül hárommal nem volt nehéz dolga: a leckét kellett átvennie velük – a negyedik, egy tízéves fiú azonban súlyos testi és szellemi fogyatékos volt. „Meg kellett találnom az utat egy olyan lélekhez, amely valamilyen alváshoz hasonló állapotban volt, és el kellett juttatnom oda, hogy uralkodni tudjon testi megnyilvánulásai felett. Először mintegy be kellett »hozni« a lelket a testbe. Teljesen áthatott az a meggyőződés, hogy a fiúnak – bár rejtetten – de komoly szellemi képességei vannak” – számol be első, a rendszer kidolgozásához vezető tapasztalatairól önéletrajzi könyvében. Meggyőződését utóbb az is acélozta, hogy – amint azt említett könyvében írja – hatéves tanítás után a fiút nemcsak hogy nyilvános iskolába adhatták, de még a vízfejűsége is visszafejlődött. Sőt, az egykori fogyatékos később sikeresen elvégezte az orvosegyetemet, s mint orvos esett el az első világháborúban. „Ebből a nevelési feladatból – írja Steiner – rendkívül sokat tanultam. Az a tanítási mód, amelyet alkalmaznom kellett, betekintést nyújtott az ember lelki-szellemi mivolta és testisége közötti összefüggésbe. Megtanultam, hogy a nevelésnek és a tanításnak olyan művészetté kell válnia, amelynek az igazi emberismeret az alapja.” Azok a tanárok, akik 1919-ben Steiner meghívására elszegődtek az említett cigarettagyáros által szponzorált első „Steiner-iskolába”, a tanévkezdést megelőző két hétben intenzív kurzuson tanulmányozták nemcsak Steiner pedagógiai módszereit, de az általa létrehozott antropozófia (emberismeret, embertan) alapelveit is. De az emberismeret elsajátítása állt az alapító tervei nyomán a világháború éveiben 17 nemzet fiai által a svájci Dornachban épített szellemtudományi főiskola, a Goetheanum programjában is. A faépület később, 1922 szilveszterén porig égett – az új betonépület aztán állítólag maga Le Corbusier csodálatát is kiváltotta. „De ki volt hát Rudolf Steiner? Netán valami újabbféle ideológia kidolgozója? Kicsit gyanús, kicsit obskúrus... Miért nem hallott már róla eddig is az ember?” – emlékezik vissza a pszichológus és Waldorf-pedagógus Vekerdy Tamás azokra az időkre, amikor Török Sándor írótól először hallott Steinerről és az antropozófiáról. Valójában azonban nem annyira az antropozófia, mint inkább a századforduló éveiben Steinert is megérintő, Oroszországban, Európában és Észak-Amerikában hallatlan népszerűségnek örvendő teozófia vált igazán „obskúrus” valamivé. Steiner 1902-ben elvállalta a spiritiszta hírű Teozófiai Társaság németországi szervezetének vezetését, és ez a döntése egyszersmind a hagyományos értelemben vett tudományos karrier végét is jelentette a számára. Nem csoda: a mozgalom Indiát és Tibetet megjárt alapítói azt hirdették, hogy a válságba jutott – mert az ember transzcendens eredetéről megfeledkező – európai tudományt csupán a Keletről hozott, isteni tudásról való bölcsességgel, a theo-sophiával lehet megújítani. Steiner, bár kezdettől voltak fenntartásai, csaknem egy évtizedig tagja maradt a társaságnak. Igaz, amit eközben művelt, már akkor is inkább antropozófiának nevezte. Tagadta például, hogy Krisztus személye – mint a Buddháé – újra és újra megtestesülhet, mint ahogyan egyes teozófusok akkoriban feltételezték, egy időben Jézus reinkarnációjának mondva ki például Kishnamurti indiai írót. A misztériumdrámák szerzőjeként is ismertté vált Steiner szerint a golgotai esemény egyszeri és megismételhetetlen csoda volt az emberiség történetében. E nézetéért aztán a teozófusok meg is vádolták, hogy krisztianizálta, elkeresztényiesítette a teozófiát. A teozófusok számára túlságosan is európai volt Steiner gondolkodása abban is, hogy őszintén vallotta a szabadság, egyenlőség és testvériség szentháromságát, mégpedig a társadalom úgynevezett „hármas tagozódása” jegyében. Ez azt jelentette, hogy szerinte a jogban és a politikában az egyenlőségnek, a gazdaságban a testvériségnek, míg a szellemben a szabadságnak kell (vagy kellene) megvalósulnia. A tanítványai által 1912-ben megalapított (majd 1923-ban Steiner által újraalakított) Antropozófiai Társaságot is az a felismerés vezette, hogy Európában és Amerikában a természettudományok nem kerülhetők meg, nem választható helyettük semmiféle „keleti” út. A huszadik század emberének – vallotta Steiner és vallják ma is az antropozófusok, köztük az 1989-ben ugyancsak társasággá szerveződött magyarországi követők – nem távoli vidékek isteneinek, hanem önmagának a megismeréséből kell kiindulnia. Az isteni eredetű theo-sophia helyett az emberről való bölcsességre, az anthropo-sophiára kell törekedni. Egy valamit mindenesetre teozófusként is és antropozófusként is határozottan vallott Steiner. Ez pedig az, hogy az ember szellemi képességeinek tudatos fejlesztésével eljuthat a „tiszta gondolkodás állapotába”, amelyben képes az anyagtól független szellemi világ megtapasztalására. Nézetével, hogy létezik az érzékektől független szellemi megismerés, szemben állt a huszadik század uralkodó materializmusával, és azt az alternatívát kínálta, hogy a történelem hosszú távon nem (csak) a versenyszellemnek és az anyagi szempontoknak, hanem talán a bizalomra és a szabadságra épülő közösségeknek is teret enged. GERLÓCZY FERENC (HVG1995/09/02) |
 |
|