gerlo.hu

vissza /  back

gerloblog













 

TEOLÓGIAI ANTIJUDAIZMUS •

Miért pont a zsidók?


A Húsvétkor feltámadott Krisztust voltaképp a saját vallásukhoz, a judaizmushoz ragaszkodó zsidók juttatták a keresztfára; a zsidók ezért Isten gyilkosai volnának. Ez az a vád, ami kétezer éve ott áll minden zsidóellenes megnyilvánulás hátterében, ez a zsidósággal ideológiai – tehát nem faji – ellentétben álló úgynevezett antijudaista teológia alapja. Sokak szerint ez a fő oka annak a ténynek, hogy az antiszemitizmus nem csupán egy az idegengyűlölet „hétköznapi” fajtái közül, hogy több és súlyosabb a cigányoktól, örményektől és egyéb „mások”-tól való idegenkedésnél.

Létrejöttekor a kereszténységet akár zsidó szektának is lehetett tekinteni. Hiszen maga Jézus – az ember – annak rendje és módja szerint körülmetélkedett zsidó férfiú volt, és zsidók voltak tanítványai, az apostolok is. A pogány Róma nem is tett különbséget: több évszázadon át a zsidókat és a keresztényeket együtt, egymástól meg sem különböztetve üldözte. A születő kereszténység azonban – miközben szentírásául elfogadta a zsidók szent könyveit, s ezáltal az ősi írott hagyomány örökösének tudta magát – élesen szembe is helyezkedett a zsidó vallással, a judaizmussal. A legkiválóbb keresztény teológusok Szent Ágostontól Luther Mártonig alig maradtak el egymástól ebbéli kérlelhetetlenségükben.

A keresztény gondolkodók már Krisztus keresztrefeszítésének századában megfogalmazták, hogy a zsidóságra, amellyel az Úr egykor szövetséget kötött, az új szövetség megkötése után immár nincs szükség. A 2. századi Jusztinosz egyházatya szerint a keresztények „olyan zsidók, akik a szívükben metéltettek körül”. Más helyütt pedig így fogalmaz: „mi vagyunk az új Izráel, mi vagyunk az új zsidóság.” Ami persze nem szó szerint volt értendő, inkább úgy, hogy a „régi” zsidóság betöltötte hivatását; tehát vagy meg kell térnie, vagy el kell tűnnie.

A keresztény ideológusok azoktól az időktől kezdve minden potenciális és valóságos zsidóüldözést – beleértve Rómának a 70-es és a 130-as években zajlott zsidó háborúit éppúgy, mint a jeruzsálemi templom lerombolását és a zsidóknak a Szentföldről való elűzését – úgy értelmezték, mint az Úr ítéletének beteljesedését, mondván: ez jutott osztályrészül a népnek, amely elárulta őt, amely nem ismerte fel Jézus Krisztusban Isten egyszülött fiát, a Megváltót. Csakhogy a zsidóság továbbra is a „színen maradt”. Az egyházatyák ezek után hitük logikája szerint akár joggal is feltételezhették, hogy a kereszténységhez meg nem tért zsidók az Antikrisztus, illetve az Ördög befolyása alatt állnak. Ehhez jött még az a nagyon is érthető motívum, hogy kétezer évvel ezelőtti kezdetekor a kereszténység még komoly riválisát látta a zsidóságban. Az I. században a nem zsidó származású, de a zsidó vallást felvett úgynevezett prozelitákkal együtt a Római Birodalom csaknem 60 milliós összlakosságának több mint 10 százaléka zsidó vallású volt. Volt idő tehát, amikor még arra is volt esély, hogy más vallásokat – így a perzsa Mithras-kultuszt vagy éppen a kereszténységet – legyőzve a judaizmus lesz a Római Birodalom uralkodó vallása.

E feszült viszony, valamint az említett „teológiai érvek” mondatták a korai keresztény dogmatikussal, Aranyszájú Szent Jánossal: „A zsinagóga gonosztevők gyülekezete, rosszabb a bordélynál vagy a kocsmánál.” De nemcsak ő, hanem – Tertullianushoz és számos más egyházatyához hasonlóan – Szent Ágoston is írt „A zsidók ellen” című művet. A 12. században Petrus Venerabilis már egyenesen azt kérdezte: „Nem tudom, a zsidók egyáltalán emberek-e?” 400 évvel később Luther, aki pedig fiatal korában, a katolicizmus „ortodoxiája” ellen harcolva még kifejezetten zsidóbarát hangot üt meg, öreg fejjel már ekként fordul a judaizmus ellen: „Először is: a zsinagógákat fel kell gyújtani. Másodszor: a zsidók házait le kell rombolni. Harmadszor: el kell égetni imakönyveiket és Talmudjaikat.” A sort hosszan folytatja „A zsidók és hazugságaik” című művében. A felsorolt szerzők gyakran hivatkoznak arra, hogy a thessalonikabeliekhez írott első levelében maga Pál apostol is azt mondja a zsidókról, hogy „megölték az Úr Jézust is és saját prófétáikat, és minket is üldöznek, és az Istennek nem tetszenek, és minden embernek ellenségei”. Amennyiben azonban az eredetileg ugyancsak keresztényüldözőből kereszténnyé „pálfordult” Saul zsidóellenességét – mint azt sokan teszik – nem tekintjük többnek, mint az igaz útról olykor, persze, letérő zsidók önkritikájának, igazat lehet adni azoknak a lelkészeknek, teológusoknak, rabbiknak és papoknak, akik szerint a Bibliában valójában egyetlen zsidóellenes mondat sem található.

Igen súlyos kérdés, hogy vajon az antijudaista keresztény teológia mennyire tehető felelőssé az évszázadok Auschwitzig vezető antiszemita pogromhullámaiért. Wilhelm Marr, német újságíró – aki 1879-ben először használta az „antiszemitizmus” fogalmát, s e néven politikai mozgalmat is alapított – mindenesetre összekapcsolta a maga küldetését e tradíciókkal. Adolf Hitlert pedig Peter de Rosa, volt jezsuita páter már a következő szavakkal idézi: „Én csak azt cselekszem, amit az egyház immár 1500 éve tesz, csakhogy alaposabban.” A történelmi egyházak a holocaust (görögül és latinul annyi mint „égőáldozat”) idején tanúsított hosszú hallgatásával és a menthetőknek csak töredékét mentő „csendes háttérmunkájával” elégedetlen zsidóság azóta is igen kevéssé engesztelődött meg.
A II. vatikáni zsinat végéig, 1965-ig kellett várni, amíg a – katolikus – kereszténység eljutott az óvatos bocsánatkérésig: „Kétségtelen, hogy a zsidó hatóságok és párthíveik Krisztus halálát követelték, mégsem lehet megkülönböztetés nélkül minden akkori zsidónak vagy éppen a mai zsidóságnak rovására írni azt, amit ővele kínszenvedésekor műveltek.”

Egyes keresztény teológiai tankönyvek közben továbbra is istengyilkosságról beszélnek. Az 1988-ban Budapesten kiadott – igaz, protestáns – „Hitből hitbe” című, az evangéliumi nevelés kézikönyveként ajánlott mű szerint például „Isten felkentjét az őt szüntelenül váró zsidó nép keresztre feszítette”. Sem a kötetben foglalt, sem más hasonló érvelés nem tér ki arra, hogy Jézust a rómaiak feszítették keresztre a maguk hagyományos – rabszolgafelkelések leverése után sűrűn alkalmazott – módja szerint. Önkritikusabb hangot üt meg Karl Rahner, az ismert német katolikus teológus, aki kijelenti: „sohasem lett volna szabad megtörténnie, hogy hamis teológiai-vallási motívumok alapján a zsidók, mint »Isten gyilkosai« ellen a keresztények mint keresztények leírhatatlan bűnöket kövessenek el.” A muszlim arabok zsidóellenessége, amely – Komoróczy Géza ókortudós szavaival – nem más, mint „az európai antiszemitizmus értelmiségi importja”, nem teológiai, hanem politikai indíttatású. A keresztények és a zsidók ellentéte azonban az európai kultúra legmélyebb feldolgozatlan szellemi traumájának tekinthető.

GERLÓCZY FERENC

(HVG 1993/04/10)


 
 

 


vissza /back



 


top / a lap tetejere
vissza /back

vissza /back