gerlo.hu

vissza /  back

gerloblog













 

A VALLÁSOK JÖVŐJE •

Háború vagy béke?


Minden vallásos ember úgy érzi: az ő hite igazabb  a más vallások híveinek a hiténél. Ámde a többiek is így hiszik. Ennek az egyszerű ténynek a felismerése vezethet el oda, hogy a különféle vallások követői ne csak isteneik, de egymás felé is békülékeny arcukat tudják mutatni – vallják az ökumenikus teológia képviselői, akik szerint a világbéke nem lehetséges addig, amíg a vallások meg nem békélnek egymással.

Képzeljünk el két helyzetet. Az egyikben jót tesz velünk valaki, s mi azt mondjuk: „köszönöm, igazán lekötelezel”. A másikban valaki azt kérdezi tőlünk: „mi a legszentebb számodra?” S mi megvalljuk neki szerelmünket, hitvallásunkat; bevalljuk neki az „igazságot”. A „vallás” szóban mindkét jelentés benne van. Mégis, az első értelemben a latin – csakúgy, mint napjaink globális latinja, az angol – a religio, a másikban viszont a confessio szót használja (a religere, összekötni, illetve a confiteor, vallomást tenni szókból). A magyar a „vallás”-t és „vallomás”-t ugyanabból a tőből képezi, nem a le- vagy elkötelezettségre, hanem valaminek a megvallására helyezve a hangsúlyt.

De akármilyen nyelven beszéljünk is, érezzük, hogy a vallás két dolgot jelent egyszerre: egyrészt a vallásos ember kötődését valami számára szenthez (s egyidejűleg elkülönülését mindattól, ami azzal összeegyeztethetetlen, legyen az egyszerűen a „szent ellentéte, profán, avagy olyasmi, amely szent ugyan, de másoknak és másképpen az), másrészt az ahhoz való kötődés személyes vállalását. A vallás olyan elkötelezettség, amit az ember minden körülmények között „vall”.

Napjainkban, amikor egyszerre vagyunk tanúi gyilkos, más teológia híján gyakran éppen a vallási különbségeket kihasználó háborúknak, valamint vallások közötti békekezdeményezéseknek, nem jelenthetjük ki sommásan sem azt, hogy a békék, sem azt, hogy a háborúk volnának „vallásibbak”. Az észak-indiai Ayodhiában, ahol hinduk és muszlimok sorozatban rombolják porig egymás templomait, mindkét fél a hitét igyekszik védeni. A középkor másként gondolkodóinak és másként hívőinek, az eretnekeknek máglyán való elégetésére használt „auto-da-fé” kifejezés a portugál eredetiben „hitből való cselekedetet” jelent. Azok, akik ma a nyugati világban a muszlim fundamentalizmustól rettegnek, elsősorban azért félnek, mert látják, hogy a háborút, ha „szent cél” érdekében vívják, a mohamedánok nagy része valóban szentnek tekinti. Ideológiáját tekintve végső soron minden háború identitásháború, s a különböző elfogultsági rendszerekhez „kötődő” csoportok – vallási nézeteltéréseiket a földdel egyenlővé simítandó – gyakran igen hamar hajlamosak kiásni végső érvüket, a csatabárdot.

Az újságok címoldalait, a televízió és a rádió hírösszefoglalóinak legnagyobb részét ma nem csodák, hanem a „rendkívüli események”, vagyis a rossz, a háborús hírek töltik meg. A közvélemény egyre fásul, mert akár Kasmírból, akár a Pandzsábból, akár Észak-Írországból érkezzenek is tudósítások, képsorok, az egyik éppen olyan, mint a másik: vér, füst, halottak. Különbözni rendszerint a „jó hírek” (görög eredetű szóval „evangéliumok”) különböznek egymástól: mást tart jó hírnek, betartandó törvénynek, illetve követendő tradíciónak a zsidóság, mást a kereszténység, mást az iszlám, mást a buddhizmus, mást a szikhek, mást a konfuciánusok, mást a többi vallás. Ahányféle a vallás, annyiféle a kötődés azokhoz az erőkhöz, amelyektől a jó híreket, a béke híreit várják.

Földünkön ma nagyjából minden harmadik ember kereszténynek, minden ötödik muszlimnak, minden hetedik hindunak, s minden tizenötödik buddhistának mondja magát. Százmilliós nagyságrendű azoknak a száma, akik nem vagy csak a „maguk módján” vallásosak, esetleg tudatosan ateisták. Ám miközben az egyes hagyományos vallások vezetői arról panaszkodnak, hogy fogynak a híveik, az új vagy új formában jelentkező vallási mozgalmak gyors ütemben halásznak el lelkeket a tradicionális vallásoktól. Az is tény azonban, hogy mind a vallási közömbösség, mind a többi tradicionális vallással való találkozás több hívet morzsol le a vallások törzseiről, mint az egyes országokban „ifjúsági vallásoknak”, másutt „destruktív szektáknak” minősített mozgalmak. A világvallások vezetői lassan-lassan felismerik (és – először a világtörténelemben – előbb utóbb kénytelenek is belátni), hogy nem szigetelődhetnek el egymástól: ha nem akarnak háborúba bonyolódni (ami fél évszázaddal Auschwitz és Hirosima után, Szarajevó ostroma idején minden korábbinál kevésbé vállalható), dialógust  kell folytatniok.

A keresztények aránya a világ népességén belül ma ugyanúgy körülbelül egyharmados, mint a század elején volt – akkor azonban még a többségük a fejlett nyugati civilizáció polgára és fehér ember volt, ma a nagyobbik részük az úgynevezett fejlődő országokban él. A nyugat-európai országokban a legnagyobb vallási kisebbség immár nem a zsidó, hanem a mohamedán. Gerhard J. Bellinger Magyarországon karácsony előtt a boltokba került „Nagy valláskalauza” 670 vallást, illetve felekezetet ismertet, amelyeknek nem kis része a világon szinte mindenütt képes magának híveket szerezni. Az úgynevezett „világvallások” száma nem állandó: ami tegnap még regionális vallás volt, holnapra világvallássá válhat. És ha nem is válik világvallássá, sőt még ha vallássá sem válik (mert, mondjuk, egyetlen személy meggyőződéses vallomása csupán), akkor is ugyanannyi tiszteletet érdemel, mintha milliók hinnének benne.

A kereszténység, az iszlám és a többi vallás vezetőinek be kell látniuk: más vallások is vannak, amelyek éppúgy magukat tartják az igazi hit képviselőinek, s talán éppúgy arra törekednek, hogy a többieket a maguk meggyőződésére térítsék. Egyik vallás sem számolhat immár szabadon megtéríthető lelkekkel.
A keresztények a nem keresztények között megkülönböztetik a zsidókat és a pogányokat. A muszlimok is elismerőbben beszélnek a kinyilatkoztatás vallásainak követőiről – zsidókról, keresztényekről, zoroasztriánusokról –, mint a „pogányokról”. Számos teológus szerint azonban a vallások közötti párbeszéd érdekében ki kell jelenteni: nincs többé sem pogány, sem eretnek – csupán más hitűek vannak. Mindenkinek tisztelni kell a másik vallási meggyőződését – az ateisták lelkiismeretét is. Ezért minden vallási missziónak – legalábbis, ha nem vallásháború, hanem békés térítés a célja – új stratégiát kell választania: nem támadnia, hanem védekeznie kell. A keresztény misszionáriusoknak – vallják egybehangzóan az evangélikus Johannes Aagaard, a katolikus Hang Küng és Eugen Drewermann, a tágabb értelemben vett ökumenikus mozgalomnak, „minden vallások párbeszédének” képviselői – vallásuk hittételeit nem vakon hirdetniük, hanem elsősorban – más vallásokkal szemben – védelmezniük kell. Agresszív misszió, a helyesnek tartott hitnek másokra való erőltetése helyett az okumenikus teológia olyan önkritikus magatartást ajánl, amely csupán annyit vall, amennyit vállal is.
Ha – Adorno szavaival – Auschwitz után nem lehet verset írni (ami azt jelenti: Auschwitz után a költészetnek másmilyennek kell lennie, mint azelőtt), Nietzsche után sem lehetséges teológia (úgy, mint korábban). Amióta a német költő és filozófus kimondta: „Isten meghalt”, azóta minden felekezetnek tudnia kell, hogy még a legőszintébb hívei is kételkednek benne. Egyidejűleg el kell fogadnia a másik szentségét – ami ugyanúgy nem tudáson, hanem hitel alapul, mint az övé. Mircea Eliade, román származású vallásfilozófus 1957-ben megjelent, a vallás lényegét tárgyaló „A szent és a profán” című könyvében írja: „a szent az egészen más.”

Ahogy a legkülönfélébb vallások önmegtartóztatást, alázatot, saját énjüknek vallásos háttérbe szorítását követelik meg híveiktől valami „szent” nevében, úgy kell a vallásdialógus résztvevőinek megalázkodniuk – egymás, a többi vallás előtt. A keresztény János apostol is azt írja (1 Ján 20, 21): „Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát?” Ez az attitűd a vallásdialógus legfontosabb feltétele. Aki dialógust kíván folytatni, tekintetét az Égről a szomszédja, szomszédai felé kell fordítania. A régi idők emberáldozatai és istentiszteletei helyébe csak így léphet „embertisztelet” még ha az „istenáldozattal” jár is. Ahogy Ézsaiás próféta írta (Ézs. 1, 11): „Mire való nékem véres áldozataitoknak sokasága? ezt mondja az Úr, megelégeltem a kosok egészen égő áldozatait és a hízlalt barmok kövérét, s a tulkok, bárányok és bakok vérében nem gyönyörködöm.”

GERLÓCZY FERENC

(HVG 1994/02/05)


 
 

 


vissza /back



 


top / a lap tetejere
vissza /back

vissza /back