A kommunizmus mint utókezelés

– egy kétszáz éves eszme október tizenkettedike után –

Utópista Anakrónika (Утопическая Анахроника, Utopian Anachronicle),

Avantgrád, 2048. február
 

Világ proletárjai! Világpolgárok! Tisztelt Emberek, Állatok, Növények, Ásványok! Kedves Entitások és Képviselőik! Kedves Delfinek! Nyájas Böngészeim! Barátaim! Ragyogó napsütéssel köszöntött ránk 2048 februárja, s az avantgrádi eper – akárcsak a Párizs környékéről való – ilyenkor olyan zamatos, mint a méz, és olyan piros, mint a vér, mintha a forradalom vörös… – És hiába folytatnám, a szavam itt – akaratom ellenére – elakad.

Már több mint nyolc éve megy így, s mi mégis, újra és újra, minden alkalommal csodálkozunk, amikor megtörténik. Hogy valamit szóban vagy írásban közölni szeretnénk, el is kezdjük mondani, ám egyszer csak valami kiismerhetetlen erő féket tesz a nyelvünkre, s abbahagyatja velünk a megkezdett gondolatot. Ilyenkor elakad a szavunk, s mi belenyugszunk ebbe. Az előbb még mintha valami nagyon fontos lett volna – de már nem az. Az imént például elég volt azt mondanom, hogy vér és forradalom – és…

…újra kimondtam, újra elakadt a szavam. Hiába: 10/12 óta már nem vagyunk képesek úgy fogalmazni, ahogy azelőtt. A Sokk, amely az emberiséget 2039. október 12-én érte, nemcsak kezdődő mondatokat akaszt meg a mai napig, de olvasmányainkat, így például Abraham Singh Tao The Rise, Fall, and Rerise of the Idea of Communism című alapvető művét is más megvilágításba helyezi. A könyvet azért vettem a kezembe, hogy felelevenítsem a kétszáz évvel ezelőtt, 1848. februárjában történt események emlékeit, amikor, német nyelven, megjelent a Kommunista Kiáltvány, és Párizsban kitört a forradalom.

Az 1848-as események idején a szókincs heves, a kasza egyenes volt. Petőfi, a szent világszabadság eszméjét megéneklő poéta azt dalolta: „Akasszátok fel a királyokat!” Marx és Engels pedig – Petőfihez hasonlóan éppoly kevéssé valóságos vérszomjból, mint inkább az akkori idők stílusához igazodva – beleírták kiáltványuk végére a három (az utolsótól visszafelé számolva a hatodik, az ötödik és a negyedik) ominózus, uszító mondatot: „A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól.”

A három ominózus mondat – hiába pedálozott ezután a Marx-Engels szerzőpáros, hiába nem buzdítottak többé erőszakra – hosszú időn át olyan súlyosan kompromittálta nemcsak a kommunistákat általában, de azokat is, akik éppen a „létező” kommunizmus felől szerettek volna az „eredeti” Marxhoz közelíteni, hogy a kommunizmus reputációját 1848 februárjától egészen a 2010-es évek derekáig gyakorlatilag tönkretette. A három mondat lett a kommunizmus makarenkói pofonja, amitől minél jobban szeretett volna, annál kevésbé volt képes megszabadulni (gondoljunk csak a 2010-es évek vitáira).

Hiába hirdették a kommunisták (többek között, bizony, éppen Makarenko, a pedagógus, és Marx, a gyakorlat filozófusa nyomán), hogy a nevelésnek, illetve a politikának nem elég erőszakmentesnek, de erőszak-ellenesnek is kell lennie; hiába, mert a valóságban – nemcsak a kommunizmusokéban – a pofonok, forradalmak, veszekedések, gyűlölködések, ellenségeskedések, vallásháborúk, polgárháborúk, proletárháborúk, etnikai, gazdasági, média- és futballháborúk, röviden a bellum omnium contra omnes, és az azt kísérő általános harci téboly lett úrrá az emberek lelkén, akiknek egoista dölyfénél csak vakbuzgósága és agresszivitása lett nagyobb. A tejgyári munkások éppoly természetességgel robbantották fel a keserűcsoki-gyárakat, ahogyan a sertéstenyésztők mérgezték a marhaállományt; a legnagyobb pusztítást azonban az egész világra kiterjedő roham fokozódásával az ad hoc gyilkosok, spontán merénylők, aleatorikus terroristák és gyakorlati nihilisták végezték, akik véletlenszerűen, de egyre gyakrabban és egyre nagyobb léptékekben pusztítottak képeket, népeket, állatokat, termőföldeket, erőműveket, településeket, templomokat és más szent helyeket, médiaholdakat, info-állomásokat, vagy éppen a kétszáz éves Kommunista Kiáltvány fellelt, s máglyára hányt példányait.

A kezemben tartott könyv különlegessége, hogy még éppen – néhány nappal – a Globális Sokk előtt jelent meg. Szerzője, Abraham Singh Tao, a Volga-parti Szatarov Beachben élő öko-menikus ideagazdász, aki a világsokk alatt – négyszáz millió embertársához hasonlóan – szívrohamban halt meg, komoly elméleti munkával jutott olyan következtetésekre, hosszas tanulmányok eredményeképpen mondott ki vagy írt le olyan értelmű mondatokat, amilyeneket mi, akik 10/12 után magunkhoz tértünk, akár naponta többször is, minden nehézség nélkül kimondunk, mint például „szervusz, hova mész?”, vagy „sétáljunk egyet a teakertekben, és beszéljük meg azt a transzperszonális sors-kérdést, amiről a múltkor a kávéültetvényen már volt szó”, vagy „a holnap építőkockái már rég megvannak, de még nem elég szabadok a belőlük építkező kőművesek”, avagy „pénz már ma is van elég, csak nem a kívánatos csatornákon gerjeszt kívánatot”, esetleg „hiába van jóakarat is, cselekvőkészség is, pénz is, ha nem találnak utat egymáshoz”.

Abraham Singh Tao glóbusz-konzerv-kommunista volt, vagyis azok közé a globálisan szerveződő konzervatív kommunisták közé tartozott, akik önmagukat artikulálni nem képes és/vagy nem kívánó személyeknek, népeknek, állatfajoknak, vagy éppen nyelvjárásoknak a jogi és politikai képviseletét vállalják, illetve látják el; elsősorban holt, vagy kihalással fenyegetett nyelvek, megszűnt szokások, mesterségek, elfeledett népdalok feltámasztásával, kihalt fajok újraklónozásával, elveszített értékek újra-konstituálásával foglalkoznak. A re-konstrukció igénye először a filozófiában jelentkezett (s csak utóbb jelentek meg az olyan gyakorlati kezdeményezések, mint például az a híres, eredetileg Hegelre vonatkozó felszólítás, hogy a tótágast álló filozófus, ha azt akarja, hogy ne legyen olyan vörös a feje, álljon minél előbb a talpára).

A Sokk előtti időkben a konzervatív kommunizmus mellett számottevő volt a futurista kommunizmus befolyása is – ők azok, akik öntudatosan azt mondták: „minden klimatikusan lehetségest megteszek, hogy leszármazottaimnak ne kelljen tűzkatlanban élniük!” A futurista kommunisták folytonos önkorlátozásban éltek; általában böjtöltek, elsősorban gyalog, kerékpárral, evezős csónakkal, vitorláshajóval közlekedtek, járták az erdőt, fákat ültettek, olykor elektromos járműveket is használtak, az áramot a Napból, a szélből, a villámokból és a földrengésekből nyerték. Láncaikat veszítsék csak el a futurista kommunisták is – de lehetőleg ne veszítsék el prosperáló testépítőszalon-láncukat, amelyre joggal lehetnek büszkék. Ez olyan kondicionáló termek hálózata, ahol minden newton kifejtett emberi erő elektromos árammá alakul át és tárolódik. Mindez és nagyon sok minden más azonban mind hiába volt. Az események ugyanis olyan mértékben felpörögtek, hogy a globális erőszak és fanatikus téboly egy ponton visszafordíthatatlanná vált, s már csak fokozódni tudott, egészen „a nagy világrohamig” (le grand mal global), ahogyan az új iskolai tankönyvekben egyébként Globális Sokknak, röviden Sokknak nevezett eseményt a posztpszichiáterek az epilepsziás nagyroham, a grand mal alapján elnevezték.

Ám még a mégoly kifinomult létformákban élő kommunisták számára is csak a 39-es megrázkódtatás után nyílt esély, hogy a szabadság polgári forradalmi követelése és az egyenlőség nyerskommunista követelése között feszülő ellentmondást végre ne a fraternitás teoretikus igényével, hanem a valóságos testvériség mindennapi gyakorlásával oldják fel.

A valóságos testvériség annak felismerése, hogy e bolygó minden egyes lelke valóságos testvére a másiknak, annak felismerése, hogy nem egy, három vagy kilenc testvérem van, hanem kilenc (azaz most már csak három) milliárd. No persze az a felfedezés, hogy minden ember testvér, nem új, ezt tanította kétezer éve Jézus, kétszáz éve Marx; a még a Sokk előtti kommunista kísérletek pedig – Ománban, Jemenben, Karachiban, Mumbaiban, Keralában, Dániában, Izlandon, Szlovéniában, Japánban, vagy a Második és a Harmadik Párizsi Kommünben – éppen erről nyújtottak olyasmit, amit az elméletek nem: tapasztalatot. És akkor még nem is ejettünk szót Liskatownról, Moszkva amerikai magyarok által az egykori Proletárkerület helyén alapított negyedéről, valamint a Kalinyingrádi Területen belül működő vámszabad területről, a BaltiKant an und off Shore zónáról sem, amelynek zsibongó tempójához képest Hongkong forgalma közepesnek tetszik. De hát éppen arról van szó, hogy mindez bizonyos értelemben a múlté – amennyiben a Globális Sokk, e Nagy Reccs elszakította a múltból a mostba vezető szálak legtöbbikét – alkalmasint az olyanokat, amelyek a versengés, a konkurenciaharc, a háborús ellenségeskedés, az egoizmus és a dölyf idegszálaival kapcsolódtak szorosan össze.

Vagyis mindazzal, amitől az emberiség az eszkatologikus mámor állapotába szédült. Mindenki tudta, hogy most jön a világvége, aminek a siettetése félelmetes gravitáló erőnek bizonyult: kilencmilliárd emberből több mint hatmilliárd pörgött be, s rohant a saját célja felé anélkül, hogy a többiekére odafigyelt volna. És, a kollektív téboly egy szintjére érve, a rohamban részt vevő személyek úgy érezték: ez nemcsak maga az Apokalipszis, de ők éppen most üdvözülnek, miközben valójában éppen öltek vagy haltak. 2039. október 12-én sok vallásos zsidó könyvelte el, hogy végre itt a Messiás, keresztény egyházak Jézus Krisztus második eljövetelének, a Parúsziának örvendeztek, a síiták látták a rejtőzködő Mahdít megjelenni; a hinduk hindu törvénykezést, a muszlimok iszlám törvénykezést vizionáltak, a magyarok úgy érezték, ismét a magyarok istenének engedelmeskednek; Ramakrisna tábornok és Mahmúd tábornok abban a hiszemben nyomták meg az atombomba-indító gombot, hogy a másik ezt nem teszi meg. És persze megvalósulni látszott a kommunista program is, amikor ki-ki képességei szerint tesz az emberiség asztalára, és a szükségletei szerint vesz el róla. Kinek-kinek a maga hite szerint adatik.

Vagyis csak adathatott volna, mert a globális nagyroham (le grand mal global) kellős közepén az Isten vagy a természet (deus sive natura) mint valami ismeretlen kozmikus orvos belenyúlt a tébolyult emberiség agyába: a glóbusz, az összes emberek és más intelligenciák epileptikus görcsrohamának közepébe, s a férfias-harcias-versengő ideggócok javát elvágta, aminek nyomán a globális idegszálak közül főleg az együttműködésre, türelemre, gondoskodásra hajlók működése maradt zavartalan, s az sem véletlen, hogy az elmúlt nyolc évben a férfiemberek rovására látványosan megnőtt a nők és a delfinek szerepe a világ konfliktusainak kezelésében. Azt persze már régóta tudjuk, három Nobel-díjas közgazdász is bizonyította, hogy a gazdasági teljesítményre előnyösebb a kooperatív, mint a versengő alapállás.

A sértett egók sérült stratégiái már sehol sincsenek; úgy tűnik, a Sokk eltüntette a Rosszat. Igaz, nem valósította meg a Jót, legfeljebb valamit meghagyott belőle. Nincs is hálálkodás, inkább csak tompa öröm, a túlélés tompa öröme van. A Sokk sokmillió vágya és követelése nem valósult meg; kioltották egymást – és hatmilliárd ember életét.

A globális kataklizma, csodáknak csodája, szervesen és csendesen végbement erkölcsi forradalmat okozott, minőségek csaptak mennyiségekbe és viszont, a közös traumatikus élményzuhatag hatására mindannyiunknak megváltozott a gondolkodása. Most mi sem természetesebb, mint hogy nem a saját gyönyöreinket és gyökereinket, hanem a társaink üdvét és jövőjét nézzük először. A tudás nyilvános és közös, a kincsek közkincsek. Elmondhatjuk: kommunizmus van. Szívesen mondanánk azt is, hogy olyan az élet, mint a Paradicsomban – ha nem emlékeznénk, hogy csak alig több mint nyolc esztendő telt el a Pokol óta.

Gerlóczy Ferenc

(Megjelent A Terv/Die Planung/The Planning című  kéthavi folyóirat 2048. június-júliusi, 247. számában)